Csaknem negyed évezreddel ezelőtt emelték Istennek ezt a hajlékot a derék tákosiak. Kései utódaik is áhítattal lépik át a küszöböt: itt megállt az idő. Évszázadokat lépünk vissza a történelembe. Szinte látjuk magunk előtt a népviseletbe öltözött, fejkendős asszonyokat, lányokat. A férfiak az ajtó előtt leveszik a kalapjukat. A hagyomány szerint foglalják el megszokott külön helyüket, sokan az énekeskönyvet is a padokon hagyják. A lelkipásztor és családtagjai a szószékkel szemben ülnek le. Akármerre pillantunk, mintha múzeumban vagy tájházban nézelődnénk: a padokat, a hangvetős szószéket, a karzatot a beregi táj kincse, a keresztszemes garnitúrák díszítik.
Százéves fenyő és a jövő iránti reménység, a fiatalok bizonyságtétele és az idősek padja egyaránt megférhet a templomban, ha eléggé szeretetteli egy közösség. A dadi református gyülekezet számontartja a korábbi szolgálókat, a hajdani ülésrendet, az egyik bejárat melletti szégyenkövet, amelynek párja már a Pannonia Reformata Múzeumot gazdagítja. Mindezek mellett azért dolgozik, hogy ne csak múltja, hanem reményteli jövője is legyen a gyülekezetnek, a településnek és a régiónak.
A Szeged-Újszegedi Református Egyházközség szórványgondozása célba ért: mára templomuk és pásztoruk is van a kisteleki reformátusoknak. Egy részük a tanyáról jár be istentiszteletre és közösségben Igét tanulmányozni. A Dél-Alföld vallástalan népessége között előrehalad majd a misszió? Helyszíni riportunk Kistelekről és környékéről.