„A gályarabok számunkra koronatanúk”

Nápoly kikötőjében hadi gályák parancsnokai vizsgálják az újonnan érkezett rabok állapotát. A rabok rongyosak és megtörtek, alig van bennük élet. Testi-lelki megaláztatások között hajtották őket a Kárpátoktól idáig, hogy most olcsó munkaerőként továbbadhassanak rajtuk. Harmincan vannak, magyar nyelvű protestáns prédikátorok. Hónapokkal ezelőtt még Pozsonyban ítélték őket halálra, ezt az ítéletet azonban „enyhítették” – így lettek gályarabok.

Régóta nincs a Földközi-tenger vidékén háború, emiatt foglyok sincsenek, így átveszik ezeket az összetört embereket is. Levonják róluk bilincseiket, és a hajókra viszik a lelkészeket, ahol még nagyobb vasláncokkal kötözik őket az evezősorokhoz. Tüzes vassal megbélyegzik őket, nevüket feljegyzik a rabok lajstromába, amelyet a halál jegyzékének is hívnak. A gályarabságot lassú, de biztos halálnak tartják. Pokoli rabszolgamunka, napi húsz óra kíméletlen evezéssel jár, kipeckelt szájjal – hogy ne jajgathassanak –, éhkoppon tartva, állandó felügyelettel. Ez vár a magyar prédikátorokra is: „bűnük” csupán annyi volt, hogy nem tagadták meg református hitüket.

Nápolyban, a Molosiglio kertek egyik terén állunk, közvetlenül egy barátságos kikötő mellett. Az egykori gályák és kereskedelmi uszályok helyett a vízen motorcsónakok, tengeri vitorlások ringatóznak. Cédrusfenyők és pálmák árnyéka alatt, e nyugodt tengerparti szegletben gyűlt össze a magyar zarándokcsoport, hogy emléket állítson a protestáns tiszteleteseknek, akiket napra pontosan háromszázötven éve adtak el gályarabnak a kikötőből. A jelenlévők személyesen is tudnak kapcsolódni a jól ismert történethez. Egy család Miskolcról érkezett, azt mesélik, hogy az elhurcoltak közül két prédikátor is a gyülekezetükben szolgált. Mária jól emlékszik, ötven évvel ezelőtt a Debreceni Református Kollégiumban tartott gályarab-emlékkoncerten maga is énekelt. János a magyarság sorskérdései tükrében látja különösen fontosnak a történelmi eseményt. A társaságból többen részt vettek már hasonló európai zarándokutakon, Luther vagy Pál apostol nyomdokain. A csapat egyik tagja pedig már a gályarabok útját is végigjárta (Pozsony–Trieszt–Pescara–Nápoly) elejétől a végéig – ebben alighanem világelső.

Az egykori rabok református és evangélikus tiszteletesek voltak, a ma emlékező közösség is ökumenikus: evangélikusok, reformátusok, római katolikusok és zsidók emlékeznek a kikötő melletti parkban. Fabiny Tamás evangélikus püspök és Kardos Péter nyugalmazott református lelkipásztor közösen helyezik ki a zarándoklat molinóját a parkban, amelyet a hívek szalagokkal díszítenek fel.

– A gályarabok számunkra koronatanúk, valahányszor igazolnunk kell a magyar protestantizmus jogát az élethez. Kétféle volt a hitvallásuk, háromféle a nyelvük, mégis itt valósult meg először a magyarhoni evangélikusok és reformátusok között az igazi testvéri közösség – mondta Vladár Gábor teológiai tanár, a Magyarországi Református Egyház Doktorok Kollégiumának elnöke a nápolyi evangélikus templomban rendezett ünnepi megemlékezésen. A nyugalmazott lelkipásztor kifejtette, hogy a vértanúság tulajdonképpen ökumenikus, hiszen az evangélium melletti rendíthetetlen kitartás és a Krisztusért való együtt szenvedés mindig összeforrasztotta a keresztyénüldözések elszenvedőit. – Akár a tenger hullámai nyelték el őket, akár magyar földben nyugszanak, mi az ő énekeiket énekeljük tovább Isten vándorló népeként, az egy Krisztus-test tagjaiként – tette hozzá. Fabiny Tamás és Kardos Péter is kiemelték a gályarabság tanulságos végkimenetelét: az a huszonhat lelkipásztor, akik túlélték a megpróbáltatásokat, nem menekültek számukra biztonságot nyújtó országokba, hanem hazatértek és folytatták szolgálatukat.

A zarándokok közül volt, aki versmondással, volt, aki egy népének eléneklésével járult hozzá a megemlékezéshez. A csoport elhelyezett egy emlékkövet is a templom előtt, ezt a későbbiekben a tengerparti sétányba fogják beépíteni. Egyelőre az evangélikus templomnál látható; ezzel Nápolyban is lett hivatalos emlékhelye a magyar gályaraboknak.

A három részre szakadt országban a nemesség a vasvári béke (1664) után felismerte, hogy az uralkodó abszolutista törekvései előnytelenek számukra, ezért az elszakadás céljával a dinasztia fő ellenségeivel, a francia királlyal és a török szultánnal létesítettek diplomáciai kapcsolatot. A Wesselényi-összeesküvés vezetőit, Zrínyi Pétert, Nádasdy Ferencet és Frangepán Ferencet végül 1671-ben kivégezték felségárulásért, ezt követően pedig felszámolták a szervezkedést. Ekkor vette kezdetét az az állami szintű protestánsüldözés, amelyet gyászévtizednek nevezünk. Az 1671 és 1781 közötti időszak negatív csúcspontja azok a pozsonyi perek voltak, ahol több száz evangélikus és református lelkipásztort, tanítót és egyházi elöljárót vádoltak meg és ítéltek el bizonyítási eljárás nélkül. A halálraítéltek választhattak: vagy megtagadják hitüket és lemondanak hivatalukról, vagy pedig külföldre távoznak. A több száz perbe fogott közül negyvenöt református prédikátor és tanár vállalta a halálbüntetést. A végsőkig kitartó lelkészeket a börtönbeli kínzások után gyalogosan hajtották a nápolyi kikötőig.

Még az ítélet végrehajtása előtt az elítéltek levelezésbe kezdtek, hogy mozgósítsák kapcsolatrendszerüket és megvédjék jogaikat. Ennek köszönhető, hogy külföldre is eljutott a hírük. Svájcban adománygyűjtést szerveztek a kiváltásukra, de a pénz nem jutott el a megfelelő helyre. Nicolas Zaffius német lelkész-orvos közbenjárására bírók, tudósok, tanárok is tudomást szereztek a magyar prédikátorok sorsáról. Végül a holland Michiel de Ruyter admirálisnak köszönhetően 1676. február 11-én visszanyerte szabadságát a még életben maradt huszonhat prédikátor.