A keresztyén szabadság a korszerűség szorításában

Lehetséges valódi párbeszédet folytatni a keresztyén és a szekuláris szabadság nézőpontjai között, vagy az eltérő valóságfelfogások már áthidalhatatlan távolságot jelentenek?

Mielőtt rátérnénk a különbségekre, fontos kiemelni, hogy az eltérő megközelítések között is vannak közös pontok. Ezeknek a tudatosítása segíthet az eligazodásban. Mind a keresztyén, mind a szekuláris szabadság a valóságról alkotott állásfoglalásokon alapszik, és ez hatalmas felelősséget jelent. Az eltérések főként abból fakadnak, hogy a valóságot különböző módon értelmezzük. A szekularizáció és más tényezők nemcsak formálják, de egyben korlátozzák is az életünket és ezáltal a valóságról alkotott felfogásunkat is – holott gyakrabban merül fel az a vád, hogy a keresztyénség szűkíti az élet lehetőségeit, különösen a szabadság megélésében. A többi nézőpont sok esetben olyan távol áll a keresztyén elvektől és értékrendtől, hogy úgy tűnhet, a szakadék áthidalhatatlan. Különösen akkor, ha a gyűlölet, az indulatok veszik át a vezető szerepet. A feloldhatatlan vagy annak tetsző szembenállás esetében is döntő fontosságú a helyes megkülönböztetés és az arra építő értékelés. Azt tartanám kívánatosnak, hogy ahol csak lehet, a párbeszéd vegye át a főszerepet a különbségek ellenére is, és ne a barikádok felhúzása. Úgy látom, az utóbbira ma sokkal nagyobb a hajlandóság. Hitbeli küldetésünk szempontjából felelősségünk a párbeszéd kezdeményezése. A keresztyén szabadság helyes értelmezése szerint tehát szembe kell néznünk a kortárs világ válságaival és szenvedéseivel, habár gyakran úgy tűnik, hogy az Isten és az emberiség közötti megértés elveszett.

Milyen különböző formákban jelent meg a szabadság fogalma a történelem során, és hogyan befolyásolta ez a nyugati civilizáció alakulását a görög ókortól napjainkig?

A szabadság fogalma – a sokféle értelmezés ellenére is – megkerülhetetlen érték a hagyományosan értett nyugati civilizáció életében. Fogalmi meghatározásai lehetnek fizikai természetű, politikai, filozófiai vagy szociológiai megközelítések. Némelyek, mint Rousseau, úgy vélik, a szabadság minden ember alapvető tulajdonsága, míg mások, például Sartre, negatív fényben látták, mondván, minden ember szabadságra van „kárhoztatva”. A determinizmus felől nézve a szabadság, főként abszolutizált formája, csupán illúzió. Eszméje besorolható külső (cselekedetek) és belső (gondolatok), illetve pozitív (valaminek a megtételére való szabadság) és negatív (valamitől megszabadulhatunk) kategóriákba. A filozófiai-politikai megközelítések rendkívül sokfélék, különösen, ha a XVII. századi civilizációra gondolunk, amelyet az emberi jogok és a demokrácia fogalma alakított a társadalmi szerződéseken keresztül (Hegel, Hobbes, Locke, Montesquieu, Rousseau). Úgy tűnik azonban, hogy a „szabadság, egyenlőség, testvériség” eszméi, amelyeket a francia forradalom óta hirdetünk, az elmúlt kétszáz év alatt némileg háttérbe szorultak.

Hogyan alakítja át a liberalizmus szabadságeszménye a társadalmat, amikor az egyéni függetlenség abszolutizálása könnyen átcsúszhat totalitarizmusba?

A liberalizmus a felvilágosodásnak abból az irányultságából ered, hogy a szabadságra való törekvésben minden egyént felszabadítson egyedi történelmi háttere alól. A liberalizmus célja, hogy az emberi gondolkodás és értelem egyetlen konkrét hagyomány által se legyen korlátozva. Politikai szempontból a liberalizmus az egyént tekinti a társadalom legfontosabb egységének, és a különféle vágyak közötti együttműködés elősegítésére összpontosít. A modern korban a szabadság fogalmát minden eddiginél inkább jellemzi annak egyetemes, elidegeníthetetlen és oszthatatlan jellege. Ez leginkább abban a dinamikában mutatkozik meg, amely a szabadság és a mások feletti hatalom között áll fenn. Egy ember nem lehet valóban szabad, ha valaki más uralkodik rajta. Elidegeníthetetlensége azt is jelenti, hogy nem épülhet mások irányítására, és az egyén szabadságának igazodnia kell mindenki máséhoz. Ezért egységesnek és oszthatatlannak kell lennie, nem létezhet különböző formákban. Napjaink bonyolult társadalmaiban, amelyekben különböző, egymásnak ellentmondó értékek uralkodnak, az úgynevezett igazi szabadság csak akkor létezhet, ha tiszteletben tartja másokét, ha az egyén a céljait mások jogainak megsértése nélkül tudja megvalósítani. Csak akkor tekinthető valóban egyenlőnek és egyetemesnek, ha semleges és a függetlenségen alapul. Az ellentétek létezését azonban nem kerülhetjük meg ebben a megközelítésben sem, ezért gyakran a körülöttünk lévő embereket tekintjük szabadságunk elsődleges akadályainak. Ezek a folyamatok – egyebek mellett – kötődésmentességhez vezetnek. A mindentől és mindenkitől való függetlenség illúziójához, ahol az ember csak úgy lehet igazán szabad, ha mindennek ő maga a mértéke és – ebből következően – a forrása is. E meghatározás szerint mindenben önmagunkat adhatjuk, és a lehető legteljesebb önmegvalósításra törekedhetünk. Azonban ha mindent önmagamhoz mérek, az nagy veszélyt rejt magában, mert könnyedén abszolutizálom azt, ami nem az, és ez már a totalitarizmus melegágya.

Hová vezet mindez?

A modern idők magasztos céljai ellenére a szabadságra való törekvés véget nem érő küzdelem. Különböző korlátokat és igazságtalanságokat igyekszünk legyőzni, hogy elérjük a szabadság eszményét, és minden egyes erőfeszítéssel egyre távolabb kerülünk tőle. Ez elszigeteltségérzetet hagy bennünk, elérhetetlen törekvésekkel. A saját szubjektív valóságunkban rejlő erőforrások hiánya kiszolgáltatottá tesz. Ez pedig a reménytelenség érzéséhez vezet. Úgy tűnhet, romlott világunk túlélésének egyetlen módja az emberi lehetőségek korlátaival való szembenézés.

Miben különbözik a keresztyén szabadság a mindennapi értelemben vett fogalomtól, és hogyan gyökerezik ez a Jézus Krisztussal való kapcsolatban?

A szabadság teológiai értelmét sok tekintetben nehezünkre esik az eszményképeinkhez láncolt fogalmától elvonatkoztatni. A korábban leírt folyamatok ránk is hatással vannak, a keresztyén szabadság mégis alapvetően más. A Szentírás éppen arról beszél, hogy az az ember, aki a saját kezébe akarja venni az életét, nem szabad. A Biblia szerint nem azért nem vagyunk szabadok, mert nem rendelkezünk megfelelő módon önmagunkkal, hanem éppen azért, mert önmagunkkal akarunk rendelkezni. A keresztyén fogalom nem vonatkozik sem politikai, sem gazdasági szabadságra, és nem azt jelenti, hogy úgy élhetünk, ahogy kedvünk tartja. Éppen ellenkezőleg! A Jézus Krisztussal való kapcsolatunkban gyökerezik. Pál apostol a törvényeskedő keresztyénség szolgaságából és kárhoztatása alól való szabadulásra is utal. Ám ennél még sokkal többről van szó: a bűntől, az örök haláltól és az ördög szorításából való megmenekülésről. Ennek eredményeként írja Pál a korinthusiaknak, hogy ő mindenkivel szemben szabad, magát mégis mindenkinek szolgájává tette. Pontosabban megérthetjük mondanivalójának lényegét, ha e szabadság hátterére, motivációjára össz­pontosítunk. Erről a római levélben így ír: „Senkinek se tartozzatok semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek...” A szeretet szolgálatkész, és aláveti magát annak, amit szeret. Ugyanezt olvassuk Krisztusról is a galatákhoz írt levélben: „Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk.”

Milyen módon mutatkozik meg a keresztyén szabadság a hívő ember mindennapi életében, és hogyan formálja Krisztussal való kapcsolatát?

Folytathatnám a híres lutheri paradoxonnal: „A keresztyén ember mindeneknek szabados Ura, és nincsen senkinek alája vetve. A keresztyén ember mindeneknek készséges szolgája, és mindenkinek alá vagyon vetve.” Lényeges hangsúlyoznunk, hogy a hívők, mint Isten gyermekei Krisztusban, szabadok és érettek lehetnek, ami társadalmi különbségektől függetlenül egyesíti őket – erre a galata levél hívja fel a figyelmünket. Krisztusban való nagykorúságuk révén már nem vezeti őket tévútra az emberi megtévesztés – ahogyan Pál utal erre az efézusiaknak –, hanem belső szabadsággal szolgálnak a Léleknek, Isten akarata és lelkiismerete szerint élnek – a római gyülekezetnek írottak bizonysága szerint –, harmóniában másokkal. Ez a keresztyén szabadság Istenre és az emberekre irányul, nem teljes függetlenséget vagy elszigeteltséget jelent. Jézus Krisztusnak köszönhető, aki feláldozta az életét, nem pedig a saját szabadságát őrizte meg – és ez az ő elhívása által jut el hozzánk – ahogy azt a galatákhoz írt levél is megállapítja. A keresztyén szabadság záloga tehát a Krisztus szavának követése: „Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket” – János evangéliuma szerint.

Akkor itt a fő különbség az Istentől való függésben nyert szabadság?

Igen, a református hitvallásaink meggyőződése, hogy a szabadság nem a függetlenségben ragadható meg, ahogy a Heidelbergi Káté 1. kérdés-felelete is mondja: „nem a magunkéi vagyunk”. Nem elhatárol és elválaszt a másik embertől és Istentől, hanem az egymáshoz tartozásban nyilvánul meg. Olyan szabadságról, felszabadításról van itt szó, amelyben az élet-halál vonatkozásaiban közösek lehetnek az útjaink Istennel és az embertársainkkal. Ez pedig kizárólag azért fordulhat elő, mert ezt Isten választotta számunkra az ő egyszülött Fiában, az Úr Jézus Krisztusban. Jézus Krisztusban minden isteni jótétemény összefoglalása áll előttünk, ahogyan erre a Heidelbergi Káté is több ponton rámutat. Az ember valósága köztes állapotban van az élet és halál között. A Heidelbergi Káté vigasztalásra helyezett hangsúlya már önmagában is olyan élethelyzetet tár elénk, amelyben az evangélium valódi örömüzenet lesz: a szabadítás és a szabadság jó híre. Ebben a folyamatban Isten a cselekvő, ő maga a szabadítás forrása és alanya.

Milyen feladatot ad ez a hívőknek és az egyháznak ebben a bonyolult és sok tekintetben értékvesztett világban?

A keresztyén szabadság nem korlátok felállítására épül, feladata legelsősorban, hogy az evangéliumot hirdesse. Nemegyszer láttunk példát arra, hogy az egyház miképp lehet akár korlátozója is a keresztyén szabadságnak. Senkit sem lehet erre kényszeríteni, Isten sem erőlteti ránk az akaratát, hanem meghív bennünket a nekünk szóló kijelentésével, élő Igéjével, Jézus Krisztusban. A keresztyén szabadság elsődleges célja a szabad lelkiismeret, amelyet egyedül csak Isten bűntől való szabadítása adhat meg. Ez hatással van életünk összes területére, felszabadít a minden értelemben vett nyomorúságból, hogy visszaadja az emberhez méltó életet, amelyet az ideológiák fenyegető, olykor gyilkos indulata, az elmúlás bénító reménytelensége, a vallásos élet passzivitása és ellaposodása vesz el tőlünk. A hit mindig szabadságot is jelent. Ez pedig Isten ajándéka, ebből következően nem a mi teljesítményünk eredménye. Így küzdenünk kell minden olyan kísértéssel, amely magának tulajdonítja az elért eredményeket, mert ez gőghöz vezet. Alázattal és a hit bátorságával kell alkalmaznunk a keresztyén szabadsággal járó erőforrásokat. Ez nem vakmerőség, hanem a legészszerűbb meggyőződés. Mindez felelősséggel jár a keresztyén szabadság megélésében is. A valóságról alkotott képünk nem nélkülözheti Istent és mindazt, ami a vele való kapcsolatban, a Jézus Krisztusban nekünk adott szabadításában, megváltásában a miénk lett. Az ilyen szembesülésben a felelős ember egyben alázatos is, aki Krisztus-hű cselekvéssel néz szembe a próbatételekkel, amelyekben a világ világ marad, az Isten pedig Isten. Ez a két megkülönböztethető és egymástól sokszor mérhetetlenül távol eső valóság Jézus Krisztusban találkozik, és életútjaink kísértéseiben és dilemmáinknak keresztútjainál kínál világos irányokat a Krisztusban – a halálában és feltámadásában történő részesedésen keresztül. Ez a keresztyén szabadságunk legnagyobb ajándéka.

Hogyan segíti a keresztyén szabadság az egyház tagjait, és milyen mozgástere van azokban az elénk tóduló igen kritikus helyzetekben, illetve provokációkban, amelyek a hagyományos értékek válságát okozzák manapság? Mi árnyalhatja a keresztyén ember viszonyulását éppen az Istentől kapott szabadságában?

A közéletben ezek az esetek újra és újra felkapott témák, amelyeket mindenkinek komolyan kell vennie. Nincs általános recept arra, mit kell tenni ilyen kiélezett helyzetekben. A keresztyén szabadság elválaszthatatlan a felelős élettől. Nincs objektív, általános érvényű mértéke, amelyet minden helyzetre egyformán lehetne alkalmazni. Gyakorlása mindig egyfajta felelős, élő kapcsolatban történik Istennel, a felebarátainkkal és a környező világgal, nem pedig elvont, általános elvek követésén alapul.

Mi a helyes cselekvés mércéje?

A helyes cselekvés Isten megbízásából fakad, így az ő képviseletében történik. Ez a képviselet a legnyilvánvalóbban a másik emberért vagy éppen a helyette végzett szolgálatban jelenik meg. Ilyenkor ugyanis már nem a cselekvő emberen van a hangsúly, hanem azon, akinek a képviseletében vagy akiért cselekszünk. Napjainkban különösen fontosnak tartom, hogy a társadalmi elmagányosodásban és sokféle nyavalyájában az egyes emberért végzett szolgálat felértékelődjön. Nemcsak azért, mert az egyes ember az egyik legvalóságosabb konkrétum, hanem a sokrétű kiszolgáltatottsága miatt. Azokra gondolok, akik úgy élik meg, hogy gyakorlatilag már nincs közéleti képviseletük. Egyedül maradtak sokféle értelemben, lehetőségek nélkül, reményvesztettek. Tragédiáikkal, szenvedéseikkel és halálukkal egyedül állnak Isten előtt. Nem a közösségi szemlélettel szemben hangsúlyozom ezt, hanem a jelen helyzetre tekintettel. Ilyen esetekben nem érdemes világnézeti megfelelési kényszerekhez igazodni, csak a Krisztusban kapott szeretet túláradása menthet és szabadíthat meg. Annak a keresztyénségnek, amely Isten megváltó tettén, a Jézus Krisztusban való hiten alapul, nincs szerepe a racionális politika világában és állásfoglalásaiban. Az más műfaj, mert a politikai erők centrumában nem Isten és a hit áll. Időről időre kiosztják ugyan a szerepeket a keresztyénségnek is, de az adott esetben nem több a statisztáénál vagy animátorénál. Egyszersmind felelősségünk van a világért, ez az Isten egyházának küldetési színtere. E felelősségnek azonban lényegében nem a jelenlegi világrendnek és kívánalmainak, szereposztásainak az aktualitásaihoz kell igazodnia, hanem a megváltó hithez, amely a mindenkori új élet forrása. Ez a hit felszámolhatja az egyház sokszor önző, mégis leplezett viszonyulását – ahogyan a történelem viharaiban láthattuk –, amikor önmagáért, önfenntartásáért, gyülekezeti tagjainak kegyes szükségleteiért és elvárásaiért, adott esetben a fennálló erőviszonyok legitimálásáért vagy pusztán az üdvegoizmusért küzd.

Hogyan kerülheti el az egyház, hogy a korszerűség illúziója torzító hatással legyen a hitre és küldetésére?

A hitünk alapjában véve másokért létezik. A korral való ilyenféle összhang feltételek nélküli akarása mindig torzító lesz, és összezavarja a távlatokat. A keresztyén szabadság teszi lehetővé, hogy a korunkkal mindig felelősen és a hit bátorságával tudjunk szembenézni, miközben nem magunkat helyezzük a középpontba, hanem Jézus Krisztus jelenlétét.