„Ami nem tökéletes, még lehet csodálatos”

Hogyan érkezik az ihlet a dalszerzéshez?

Tizennégy éves voltam, amikor először ért nagy szomorúság, amelyet nem tudtam feldolgozni. Akkor tanultam gitározni, és a hangszer pengetésével próbáltam enyhíteni a rossz érzést. Maguktól jöttek a dallamok, amelyhez szövegek párosultak. Azóta bármilyen élmény ér, akár jó, akár rossz, azt zenében fejezem ki. Megtörtént, hogy éjjel álmomban hallottam egy dallamot, majd arra ébredtem, hogy már szöveget jegyzetelek hozzá. Két éve felkarolt egy hangmérnök, akitől azóta sokat tanultam a dalszerzésről, például, hogy nem elég lejegyezni egy dalt, még csiszolni és javítani kell.

Mire használja ezt a kifejezésmódot?

Az érzelmek megjelenítésére, vagy olyan dolgok kifejezésére, amelyeket szavakkal nem tudok megfogalmazni. Gyakran nem csak a saját érzelmeimről van szó; ha megérint egy ember élethelyzete, akkor képzeletben belehelyezkedem az életébe, és azt írom meg, hogy hogyan élném át az ő életének történéseit. Talán furcsa a gondolat, de más művészeti ágakban is fellelhető.

A művészet kegyelmi ajándék vagy tálentum?

Ajándék, hiszen mindenkinek elérhető valamilyen formában. A művészet számomra Istennek egy arca. A művészet összefügg a szépséggel, annak a szeretetével. Mindenki részesülhet benne, még ha nem is művel alkotói tevékenységet, akár egy finom vacsora elkészítésével, egy keresztrejtvény megfejtésével vagy egy munkában való elmerüléssel. Végtelen tárháza, végtelen sora van annak, mit nevezhetünk alkotásnak, és miben élhetjük meg a flow-t. A különböző adottságaink, a térlátás, a kézügyesség, a zenei hallás mind kijelölik az utat a számunkra, hogy mely területen milyen mélységben merülünk el, csak élvezni akarjuk, vagy művelni is.

Minek érzi magát elsősorban: lelkésznek, dalszerzőnek, családi vállalkozónak, élménypedagógusnak vagy anyának?

Sokáig kerestem az utamat. Az elmúlt húsz évben több egészségügyi problémával is szembenéztem, ami miatt sok szeretett dolgot veszítettem el, olykor a munkámat is. Előbb a hivatásomba akartam belekapaszkodni, majd az előadó-művészetbe, ám mára megtanultam, hogy legbelül Márti vagyok – akinek a Művész, az Alkotó álmodott meg. Ez fontosabb most már, mint a szerepeim, amelyeket betöltök. Az ember az egész világot is megnyerné a sikereiben, de ha a lelkében kárt vall… Nekem voltak lelki kárvallásaim, ezért megtanultam értékelni az életet, és ezért óvom a belső embert magamban, ami Istené. A dalszerzés a szent hobbim, és ma az élménypedagógiában keresem az új utamat. A bibliai történeteket is interaktív módon adom át. Az ovisokkal bábokat, hangkeltő eszközöket használunk, agyagozunk. Ma a szavak mintha elveszítették volna az értéküket, rászorulunk az érzékszerveinkkel való befogadásra. Isten világa rendkívül színes, sokféleképpen érzékelhetjük a szeretetét magunk körül. Az imént említett eszközökkel ezt a színes világot szeretném megismertetni a gyermekekkel. Az óvodások valószínűleg nem emlékeznek majd minden foglalkozásra, de intuíciókat, benyomásokat élhetnek meg, amelyek sokkal erősebben hatnak, mint gyakran a szavak.

Milyen szükséghelyzet segítette elő, hogy megértse, nem elég a címkézés, a szakmai siker vagy az előrehaladás?

A teológia elvégzése után nagy lelkesedéssel indultam gyakorlati évre egy kisvárosba, ahol nehéz szociális helyzetben élő gyermekek között szolgáltam, akiktől elkaptam a tbc-t. Másfél éves kórházi kezelés következett, rengeteg gyógyszerrel, állandó kontroll alatt. Még csak huszonhárom éves voltam, szolgálni szerettem volna, de testileg és lelkileg is leterített a vírus. Körülöttem az évfolyamtársak az életük megalapozásával voltak elfoglalva, én meg nem térhettem vissza a munkaterületemhez, amelyen az egész jövőmet elképzeltem. Ekkor döbbentem rá arra, hogyha a külső dolgokba akarok kapaszkodni, akkor nem találom meg, hanem elveszítem önmagam. Akkor is kell valami, amiért értékes, szerethető vagyok, ha összetörten fekszem a kórházi ágyban, nem csak akkor, amikor teljesítek, amikor szolgálok és hasznos vagyok.

Mikor talál önre jobban a dallam: amikor magasságban van, vagy amikor mélységben?

Több dalt írtam mélységben, ezért a legtöbb melankolikus hangvételű. A legtöbb a spiritualitásról, Istenről szól, de olyan is van, amelyikben csak rejtetten. Abban is hasonlítanak a dalaim, hogy mindig új nézőpontból közelítik meg a kérdéseket.

Most mit érez? Milyen akkordok vannak az ujjaiban?

Hálás vagyok, mert felépülőben vagyok egy súlyos betegségből. Endometriózisom volt, az elmúlt hónapokban a fájdalom volt az életem középpontjában, ami nemcsak engem, hanem a családomat is megviselte. Igazságtalannak éltem meg a helyzetet, miközben kezdtem beletörődni a hónapok óta tartó, fájdalmakkal átszőtt állapotomba. De nemrégiben megműtöttek, és a sokadik hét gyógyszeres kezelés után már kezdem érezni, hogy rendbe jövök. A legnagyobb fájdalmak között, karácsonykor egy dalban is kifejeztem, min megyek keresztül. Elképzeltem a mezőn a pásztorokat, akiknek megjelenik a mennyei kórus. Közöttük én egy vak pásztornak éreztem magamat, aki elveszítette az élet bizonyos területeit, elveszítette a kontrollt és perifériára került. A vak pásztor csak hallja az angyalok hangját, de csak félig részesül a történésből, mégis sikerül találkoznia Istennel. A vakságom, a megfosztottságom nem akadálya annak, hogy lelkileg épüljek, találkozzam Istennel. De ezt ki kellett írnom magamból, ki kellett énekelnem ahhoz, hogy megkönnyebbüljek. A felvételt vagy ezerszer végighallgattam, csak ültem és sírtam – és gyógyultam.

„Utak váltakoznak, fény, mélységes éj, de minden kegyelem, minden kegyelem, ne félj!” Mintegy húsz év távlatából hogyan fogalmazná újra ezt a mondatot? Az egyik dalából idéztem.

Ez az a dal, amit az álmomban hallottam, amúgy egy balti mondásból ered. Rövid, tömör dal, de benne van az egész életutam, ami tele van mélységekkel, magasságokkal, örömökkel, fájdalmakkal, a hétköznapi érzelmeinkkel. A történések eszközök Isten kezében, hogy azzá váljunk, akinek megálmodott bennünket. Bátraknak kell lennünk látni a távoli jó jövőt. Ezt ma is így gondolom, a kegyelem szó azonban másfajta tartalommal telt meg azóta. A kegyelem a húszas éveimben szakrális, csak a bibliai környezetben értelmezhető fogalom volt. Ma már színesebbnek látom Istent munkáját. A kegyelem eszközei olykor meghökkentőek is lehetnek. Talán azt látjuk egy élethelyzetből, hogy semmi jó sem származhat belőle, de Isten ezt másképp látja. Nem csak rossz dologra gondolok, akár a szülő-gyerek kapcsolatra. Az egyik gyermekem jelleme merőben eltér az enyémtől. Rengeteget tanulok tőle, de fel kell nőnöm a feladathoz, hogy megismerjem a világát. Hiába én neveltem fel, Isten teljesen másképpen alkotta meg, mint engem, és ezért nekem is alkalmazkodnom kell a gyermekemhez. Ez is a kegyelem egy arca. Formáló eszköz, amitől több leszek, hogyha nem húzódozom a megismerésétől.

Azt mondják az előadóművészekről, hogy van bennük egyfajta exhibicionizmus. Keresztyénként mire van szükség ahhoz, hogy az embernek legyen bátorsága kiállni a színpadra?

Talán furcsán hangzik, de exhibicionizmusra valóban szükség van hozzá, hogy az ember meg akarja mutatni mindazt, ami benne van, amit Istentől kapott. A színpadot persze meg lehet szokni, de ha nincsen meg az egészséges vágy az önmegmutatásra, akkor nem arra született. A hangadás nem zárja ki az alázatosságot, ahogy a határozottság sem a szeretetet. Még egy iskolai előadáshoz is szükségünk van arra, hogy kikívánkozzon belőlünk, amit tovább szeretnénk adni, ahogy az is, hogy kellőképpen felkészüljünk, gyakoroljunk rá.

Mi az, amit adni szeretne a dalaival a hallgatóságának?

Hangot. Mostanában egyre többet jutnak az eszembe azok a visszajelzések, hogy hangot adok a hallgatók érzelmeinek. Édesanyám mesélte, hogy totyogós koromban, amikor még nem tudtam beszélni, megfordítottam egy lavórt, felálltam rá, és csak magyaráztam, magyaráztam a világnak. Már akkor el akartam mondani mindazt, ami bennem volt, azóta is erős erre a késztetésem. Betegen összetörve is csak azt hajtogattam, hogy hatni szeretnék. Ha nincs lehetőségem kifejezni a bennem lévő érzéseket, gondolatokat, akkor lehangolttá, szomorúvá válok, akár meg is betegedem. Többször próbáltam elnyomni magamban a hangadást, ám rájöttem, hogy így vagyok megalkotva. Mióta elfogadtam, a műhelyben jobban felismerem azokat a gyermekeket, akiknek szintén szüksége van az önkifejezésre, és igyekszem némiképp mentorálni is őket.