Amikor a kéz nem – a szeretet mozdul

„…sós kútba tesznek, onnan is kivesznek…” – a konduktor népdallal csitítgatja a másfél éves Helgát, aki végigpanaszkodja a foglalkozást. A szakember csörgőt vesz elő, hátha érte nyúl a leányka, de nem teszi. Beleteszi a játékot a kezébe, viszont a kicsi ismét mérgelődni kezd, ehhez akár mutogathatna, vagy kiabálhatna a mamájáért, de nem tudva egyebet, csak sír…

Hiripi Krisztina, Helga édesanyja nem gondolta, hogy komoly a baj, amikor másfél éve, egy vasárnap reggel besétált férjével a sürgősségire. Kissé furcsán is érezte magát, hogy nem templomba igyekeznek. – Örömteli napként képzeltük el a születése napját, azonban a császármetszésből mintha szörnyű rémálomba keltem volna fel. Az orvosok szerint már annak is örülhettem, hogy életben maradtam, viszont újra és újra hangsúlyozták, a gyermekünknek nincs esélye erre. A hirtelen felugró vérnyomásom miatt a placenta levált, a magzat pedig már az anyaméhben nem kapott oxigént. Csupán az ötödik naptól kezdtek biztatni, hogy „ne temessem el”. Falat építettem magam köré. Féltem ragaszkodni Helgához, viszont ma már egyetlen pillanatra sem hagyjuk magára, nem is érzem jól magam, ha más gondoskodik róla – magyarázza az édesanya, aki először tíznaposan vehette kezébe a leányát.

Helga viselkedése és mozgása alapján másfél évesen egy öt hónapos gyermek képességi szintjén áll. Édesanyja szerint ennek ellenére érti, ha szól hozzá, látszik rajta, amikor unatkozik, és az akaratát is ki tudja fejezni. Harmadik alkalommal érkeztek konduktív fejlesztésre, negyven percet utaztak az otthonukból, Szinérváraljáról a szatmárnémeti gyülekezet bázisára. Vojta-módszerrel, pszichopedagógiával, továbbá integratív babaterápiával is próbálkoznak, hathetesen kezdték el a foglalkozásokat, azóta haladnak a hosszú úton. Az édesanya hálás, hogy ezt is kipróbálhatják. – Eleinte csodáért imádkoztam. A tiszteletesnénk fogalmazta meg: „Isten tesz csodákat, ám gyakran emberek segítségével.” Bár nem tudom, milyen mértékben, de abban biztos vagyok, hogy segítenek a foglalkozások, és ezt a fejlődést az orvosaink is látják.

Hogyan szereti Jézus a Hiripi családot? – tesszük fel a kérdést Krisztinának. – Szeret minket, van egy egészséges gyermekünk is, akinek mindennap örülünk, miközben Helgának is szerető környezetet nyújtunk. A Jézustól jövő erő nélkül – ha nem imádkoznánk hozzá, nem hinnénk a segítségében – ezt lehetetlen lenne kibírni. Nem tudom, miért, de közelebb kerültünk Istenhez. Azért imádkozunk, hogy az ő akarata valósuljon meg Helga életében, az lesz a számára a legjobb – vallja az édesanya.

A Semmelweis-egyetem Pető András Kara és a Szatmári Református Egyházmegye együttműködésében 2018-tól van Szatmárnémetiben is lehetőség terápiára a Pető-módszer segítségével, helyszínét, illetve a konduktorok szállását a helyi gyülekezet biztosítja. A szervezői teendőket a Diakónia Keresztyén Alapítvány Szatmárnémeti Fiókszervezete, az egyházmegye szeretetszolgálata látja el. A terápiákon évente két alkalommal mintegy tizenöt-húsz pácienssel foglalkoznak a konduktorok két-három héten át. A rehabilitációs időszakot szűrővizsgálat előzi meg, amelyen központi idegrendszeri károsodással élő, mozgássérült gyermekek és felnőttek vehetnek részt. A konduktorok, a segítő pedagógusok állapítják meg, hogy a páciens egyéni vagy csoportos foglalkozáson, illetve hány alkalommal vehet részt. Az elmúlt hat évben háromszázhatvan lélek szűrővizsgálatát végezték el. Többnyire magyar reformátusok jelentkeztek.

Fülöp Józseffel, a Szatmár-Láncos Református Egyházközség tagjával, aki tizennyolc éve szenvedett el kisebb agyvérzést, szintén a fejlesztésen találkozunk. – A menésemen nem látszik, de a testem bal oldalának mintegy húsz centije a fejem és a lábujjam között el van zsibbadva. Ötödik-hatodik alkalommal veszek részt a terápián. Örülök, hogy szóltak, és annak is, hogy ezúttal szinte minden foglalkozáson itt vagyok, alkalmas az időpont – mondja lelkesen a nyugdíjas tanár. Józseftől azt is megtudjuk, a feladatok hasonlítanak, mégsem unalmasak, mivel a konduktorok változatosan állítják össze azokat. Teljes felépülésben nem is reménykedik, már azt is eredménynek véli, ha évente nem duplázódik a zsibbadás mértéke, amely a kezdeti mintegy öt százalékról tizenöt-húsz százalékra emelkedett.

Sipos Iza akkor kapott agyvérzést, amikor gyermekét annak sürgősségi műtétje és kórházi lábadozása után hazavitte. Két héten át volt kómában. – Etettek, pelenkáztak, újratanultam beszélni, először négykézláb, majd a falba kapaszkodva mentem ki a mellékhelyiségbe. Minden apró gyakorlatra, kicsiny szeretetre, amelyet itt kapok, a társaságra, amelyet élvezhetek, szükségem van – hangsúlyozza Iza, aki Józsefhez hasonlóan az ötödik-hatodik terápián vesz részt a németi gyülekezetben. A csoportfoglalkozáson ő végzi a legprecízebben a feladatokat, már ha összehasonlíthatunk két pácienst egymással. Maga is csodálkozik, milyen szigorúan veszi a feladatokat. – Ha már lehetőséget kaptam, akkor a lehető legtöbbet szeretném kihozni önmagamból. Minden terápia után tapasztalok fejlődést, például azelőtt nem tudtam összeilleszteni az ujjaimat, ma már sorra sikerül mindegyiket – mutatja. – Az egészségeseknek nem tűnik jelentőségteljesnek, viszont nekünk komoly előrehaladás, ahogy az is, ha meg tudom fogni a pingponglabdát, hiszen ugyanúgy veszem kezembe a krumplit pucolásnál – hangsúlyozza Iza. Az egyedülálló édesanya államilag finanszírozott rehabilitáción is részt vesz, otthon is végzi a gyakorlatokat. Egyedül neveli a gyermekét, ezért is tesz meg mindent a felépüléséért. – A konduktorok bátorítása, elismerése sok erőt ad. Lelkileg is töltődöm, nem csak fizikailag. Egy lelkészné hoz el és visz haza, beszélgetéseink egy ráadáskezeléssel is felérnek. Összeadódnak a szeretetmorzsák, és segítenek átjutni a nehézségeken – zárja gondolatait Sipos Iza.

Kiss József, a Szatmári Református Egyházmegye lelkészi főjegyzője, a Diakónia Keresztyén Alapítvány Szatmárnémeti Fiókszervezetének vezetője szerint ha szolgálatunkat a krisztusi tanítás jegyében végezzük, Isten megáldja azt. A szatmárnémeti gyülekezet vezető lelkipásztorától azt is megtudjuk, templomukat akadálymentesítették, hogy a tolószékkel érkezők, a mozgásukban korlátozottak ne érezzék hátrányosan magukat. – Ahogy a fogyatékkal élő, beteg ember élete, úgy az őt gondozóé is legyen fontos a számunkra! A betérők gyakran szinte csak beesnek hozzánk: túlterheltek, meggyötörtek, lefogytak, a kiégés minden formáját elszenvedték már. Magunk is igyekszünk tartani velük a kapcsolatot. Vonjuk be őket a gyülekezeti életbe, jöjjenek el bibliaórára, hogy feltöltekezhessenek, erőt merítsenek, legyen bátorságuk, hitük, reménységük! A központi idegrendszerükben sérült emberek és az őket ápolók szinte zárt közösséget alkotnak. Ha közülük egy személyt sikerül Isten Igéjével erősítenünk, bátorítanunk, akkor általa a többi, hasonló élethelyzetben lévőhöz is eljuthatunk, akik szintén nehéz teherként, súlyos keresztként végzik az ápolást. Talán már magukra zárták az ajtót, hiszen úgy vélik, a keresztjük egyszemélyes. Mondjuk el, hogy Jézus az ő gerendájuk alá is odateszi a vállát, ugyanúgy segít nekik is, mint nekem vagy bármelyik református atyafinak, ha hagyja! Nem vagyunk egyedül a terhek hordozásában – nyomatékosítja az egyházmegye lelkészi főjegyzője.

Fölvetjük a kommunikáció problémáját. – A Bibliát idézve gyakran mondogatjuk, a hit hallásból van, ezért bátran szólítsuk meg őket, olykor egy csendes ölelés is lelket emel, a nehézségben lévő szavak nélkül is érzi az empátiánkat, az együttérzésünket – hangsúlyozza Kiss József. – A magunk tehetségéhez mérten – bőbeszédűen, ékesszólóan vagy egy vigasztaló öléssel – adjuk tudtára, hogy a krisztusi szeretet közöttünk van. Lépjünk, cselekedjünk, tegyük meg a magunk részét! Krisztus is erre biztat: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet.” Vigyük Krisztus Igéjét, szeretetét – teszi hozzá a szatmárnémeti gyülekezet vezető lelkipásztora.

– Jézus Krisztus nemcsak prédikált, beszélt, hanem csodákat tett, gyógyított, halottakat támasztott fel. 2024-ben a református egyháznak nem csupán az igehirdetés a feladata. A gyógyítás, a rehabilitáció közel áll a jézusi attitűdhöz – vallja már Király Lajos, az egyházmegye esperese, aki maga vette fel a kapcsolatot a Semmelweis-egyetem Pető András Kara Kiemelt Nemzetközi és Nemzeti Szolgáltatási Központjának igazgatójával, Csuka Pállal, aki révén elkezdődhetett az együttműködés.

– Hat éve az első terápián egy édesanya ölben hozta a tizenhat éves fiát, aki sem a kezét, sem a lábát nem tudta mozdítani. A munkatársaimmal sírtunk. Nem tudom, sajnálatból-e vagy hálából, mivel egészségesek vagyunk; esetleg örömből, hogy reményt és segítséget nyújthatunk. Talán mindhárom érzés kavargott bennünk. Gyakran panaszkodunk, ha nem kapunk zsírszegény kefirt az üzletben, vagy ha lassú az internet, de hol vannak a mi problémáink az övékhez képest? – elmélkedik Király Lajos.

Az evangélium szavakban kifejezett üzenetét, örömhírét mindenképpen meg kell értenünk ahhoz, hogy üdvözüljünk? – kérdezzük az esperestől, miközben azokra gondolunk, akik értelmileg, nem csupán mozgásukban korlátozottak. – Hiszem, hogy Isten az atomfizikust, a százharmincas IQ-val élő embert ugyanúgy megszólíthatja, mint az alacsony intelligenciaszinttel rendelkezőt és az ágyban fekvő értelmi sérültet. Viszont ez nehezen mérhető és bizonyítható. Isten szeretetének megtapasztalása a körülöttünk lévőktől is függ. Az újszülött gyermek az első hetekben az édesanyja szeméből látja, gondoskodásából tapasztalja, hogy ő értékes és szeretett személy. Az értelmileg sérültek gyakran a családtagjaik, a gondozóik viselkedéséből ismerhetik meg Jézus Krisztus szeretetét, viszont hallunk ellenpéldákról is, némelyek szerint „otthon semmilyen szeretetet nem kaptak, nem figyeltek rájuk, de később találkoztak Istennel…” – véli Király Lajos.

Kitérünk arra, hogyan tör utat a kegyelem azon értelmileg fogyatékos vagy sérült embereknél, akik a környezetükben csekély szeretetet tapasztalnak. – Emberileg nézve azt mondhatnánk, némelyek sajnos nem tapasztalják meg Isten megváltását, mivel olyan intézményben töltik az életüket, ahol senki sem sugározza feléjük az Úr kegyelmét. Bizonyos genetikai betegségekkel csupán két-három, legfeljebb tizenöt esztendőt élnek a gyermekek, rossz fizikai és mentális állapotban, akár olyan intézményben, ahol egész életükben azt sugallják nekik: nincs rájuk szükség. Isten azonban azt mondja Ézsaiás könyve szerint: „a ti gondolataitok nem az én gondolataim...” Az Úr gondolhatja másként, lehetnek műszerekkel nem mérhető csatornái üzenetének átadására – véli az esperes.

Király Lajos ezután meglepő kérdést intéz hozzánk: – Vajon az igehirdetés a jövőben is azt jelenti majd, hogy fekete öltönyben, nyakkendőben, szószékről beszélünk Isten kijelentéseiről? Hiszem, hogy a református közegen belül – ahol a diakónusaink telefonon értesítik a pácienseket a kezdődő terápiáról, és olykor a betegszállításban is segítenek – a gyülekezeti házban végzett rehabilitációval, ahova a lelkipásztor is betér időnként, vált néhány szót a páciensekkel, közelebb vonjuk az embereket Istenhez. Tudok olyan páciensről, aki így lett templomjáró. Hiánypótló a közöttük végzett szolgálatunk, így azokat is elérhetjük, akik nemcsak azt nem tudják, mit jelent templomban, de még azt sem, mit jelent templom mellett lenni, hiszen a terápiákat a konduktorok a gyülekezeti házban tartják, amely a templom mellett áll. Aki betér hozzánk, hallja a harangszót!