Bizonyságtétel velős iróniával

Mostan puszta ám igazán a... mező Csongorra menet, csak az előttünk lévő verébsereg nem akar felrepülni az úttestről. Szenvedélyesen ragaszkodnak az aszfalthoz a szitáló esőben. Érthetetlen, miért, hiszen kilencven kilométer/órás sebességgel közelít feléjük az éppen aktuális személygépjármű. Dudálás… közeledő autó… dudálás… autó…, mire végül elrugaszkodnak a madarak a földtől, és felröppen a madáregylet.

Tímea és Sándor maguk is tanulják, hogyan rugaszkodjanak el az emberi biztostól és kapaszkodjanak bele az isteni szóba; erre számos életveszélyes helyzet tanítja őket, ahogy a madársereget is.

A tágas parókián, miközben Sándorra várakozunk a lelkésznővel, a Bethesda Szenvedélybetegeket Mentő Misszió vezetőjével női témákkal ütjük el az időt. Lakberendezés, enteriőr és a „csongorista” jelenség, amely jelzőt gyakorta használják a szabadultakra Kárpátalján. Tímea gúnyolódásnak véli, de kitüntetésnek veszi! – Mély alkoholfüggésből szabadulnak itt az emberek. A frissen megtértek hálásak az Úrnak, és visszatérve a közösségükbe szolgálatba szeretnének állni. Tenni akarnak Istenért, és ez a buzgóság olykor okoz némi feszültséget a gyülekezetükben – magyarázza.

Közben Pocsai Sándor is megérkezik, és a pálfordulása előtti, feszültségektől terhes gyermekkora történetével köti le a figyelmünket. Templomba járó családban nevelkedett, édesapja hitetlenül is minden vasárnap az Igét hallgatta, Sándor is. – Nem azért, mert akartam, hanem mert muszáj volt. Ez volt a rend! Nagyapám hívő emberként számos dicséretet is megtanított – emlékezik vissza. A lelkész hajdani kommunista tanárai nem vették jó néven Guton, amikor édesapját lelkipásztorrá szentelték. – A gúnyos megjegyzéseket tettlegesség váltotta: „Tiszteletes úr, most te jössz!”, és surrant a levegőben az ötcentis fenyőléc a tenyeremre, szinte naponként. Biztos voltam abban, hogy lelkész nem leszek. A gondolattól is undorodtam – meséli Sándor, aki tizenhárom éves volt ekkor.

Lelkészgyermekként a nyarait ifjúsági táborokban, például a kárpátaljai fiatalság egyik táborhelyén, Csongoron töltötte. – Minden éneket kívülről ismertem, tudtam, a bizonyságtévők mikor sírják el magukat a történetükben. „Evangéliumi immunrendszerem” fejlődött ki, semmilyen igehirdetés nem hatott rám. És nekem ott kellett ülnöm minden nyáron, nyolc héten át! Nem is tudom, hogyan éltem túl! – idézi fel gyermekkorát a lelkipásztor, mi pedig úgy érezzük magunkat, mintha egy keresztyén stand-up comedy műsorban lennénk.

– Lelkészgyermekként hátrányos helyzetből indultam, de nem voltam kutya rossz gyerek – teszi hozzá Sándor. Egy lelkipásztor igazmondását nem illik megkérdőjelezni, mi mégis megtesszük, hiszen az utóbbi ellenkezőjéről szól a fáma a tinédzserkorából.

– Úgy éltem a református líceumban, mint más a zárdában, mintha egyetlen jelmondata lett volna az intézménynek: Semmit sem szabad! De diákként nem értettem, miért, ahogy azt sem, miért ne eshetnék szerelembe. Egy hetvenéves hajadon tartott előadást a korai párkapcsolat, a szexualitás, az ital és a dohányzás veszélyiről. Motiváló volt: ezután igyekeztünk minden tiltott dolgot kipróbálni! – mondja mosollyal a szája szélén, a részleteket mindenesetre vonakodik megosztani velünk. – Sportot űztünk a csókolózásból, ki tud több lányt meghódítani. A kéz a kézben sétákra is találtunk alkalmat, de azt is tiltották. Nagyfiúknak éreztük magunkat attól, hogy kilógtunk a bárba meginni egy pohár Martinit. Olyan büszkék voltunk, hogy magunkkal sem álltunk szóba – jegyzi meg irónikusan, ami a szobában lévők nevetésébe fullad.

Az első félévben a diáktársaitól eltérően egyetlen fekete pontot sem kapott. Emiatt szégyellni kezdte magát. – Mindenkit utol akartam érni, év végére sikerült is, a létező összes bitangságot elkövettem. Egyáltalán nem motiváltak a fekete pontok, viszont rengeteg gyűlöletet keltettek bennem. Úgy éreztem, mintha a nevelőink a gyermekkori sérüléseiket, frusztráltságukat rajtunk vezették volna le. Két haverommal mi lettünk a rossz fiúk, végül minden butaságért fekete pontot adtak, pedig csak átlagos gyerekek voltunk, féltünk a jövőtől. Életem egyik legszörnyűbb időszaka volt. Elmondták, hogy miért ne dohányozzunk, viszont nem mutatták meg, mivel üssük el az unalmunkat. Óva intettek a nem Isten szerint való párkapcsolattól, de nem fogalmazták meg, miképpen válna az Isten szerintivé – sorolja.

– Végül mégis hálát adtam a református líceumért. Az egyik osztálytársunk, megszakítva nálunk tanulmányait, állami középiskolában folytatta azt. Érdekes srác volt, nem figyeltünk rá. Érettségire készültünk, amikor jött a hír, hogy eltűnt, senki sem tudta, merre jár: belefulladt a bányatóba. Ekkor értettem meg, Isten azért vezetett a református líceumba, mert szeret. Állandóan figyeltek ránk, nem kallódtunk vagy züllöttünk el egy tömegintézményben – összegzi iskolai élményeit és tapasztalatait Pocsai Sándor.

Pocsainé Tövissi Tímea szeretett hittanórára, istentiszteletre járni, de sose gondolta volna, hogy a Heidelbergi Kátéban merül el a gimnazista éveiben. Csupán azért jelentkezett református szakirányra, hogy a nívós Bolyai Farkas Elméleti Líceum növendéke lehessen. – Naponta olvastam Igét, áhítatos könyveket forgattam, nem is értettem, miért teszem, hiszen a családomban ez nem volt megszokott – eleveníti fel Tímea a középiskolás éveket.

Közeledve az érettségihez nem tudta, milyen irányt vegyen az élete, csak azt, hogy román egyetemre nem jelentkezik. Marosvásárhelyen, magyar közegben nőtt fel, nehezen beszélt románul. Ekkor érkeztek a gyülekezetükbe teológusok Sárospatakról. – Azelőtt Erdélyben csekély női lelkipásztorral találkoztam. Isten a nálunk megszálló teológákat használta fel az elhívásomra. Megragadott a beszédstílusuk, a magatartásuk, valamint a világlátásuk. Azelőtt is vágytam a keresztyén alkalmakra, közösségre, viszont ekkor értettem meg, hogy Isten vonz engem. Látni szerettem volna, hogyan váltak a lányok sugárzó személyiségekké, ezért jelentkeztem a sárospataki teológiára – magyarázza a lelkésznő, aki családi okok miatt végül Pápán fejezte be a lelkészképzést.

Sándor félelemből indult a teológiára, azaz indult volna, de se Debrecenbe, se Pápára nem vették fel a tizenhét éves lelkészgyereket, végül Kolozsváron kezdte el tanulmányait, ahonnan két év elteltével eltanácsolták, mint mondja, indoklás nélkül. – Isten meg akart menteni. Rossz irányt vett volna az életem, ha maradok. Nehezen ment a tanulás, nem éreztem a helyemen magam, az egészségemre sem figyeltem. Hazatérve tuberkulózist diagnosztizáltak nálam. Leépülve, a kórházban már nem is akartam tovább élni: „Uram, talpra állítasz, vagy befejezzük!” – fohászkodtam mindenre elszántan, de Isten elkezdett felemelni, és végre békességet találtam nála – avat be Sándor a lelkésszé válása történetébe.

Felépülve hajléktalanoknak fenntartott éjjeli menedékhelyen helyezkedett el, ahol Márkus Gábor, a Tiszta Forrás Alapítvány vezetője igazította útba: „A feneked azért van, hogy ülj és tanulj rajta!” Így aztán a sárospataki teológián elölről kezdte a lelkészképzést, amelynek befejeztével édesapjához, idősebb Pocsai Sándorhoz került beosztott lelkipásztornak Csongorra. Ma már ő vezeti a gyülekezetet.

A fiatal pár nem vágyott hagyományos esküvőre, ennek ellenére hármat is tartott. Csongoron menyegzőt a szülők kérésére, Magyarországon a polgárit, Marosvásárhelyen pedig hagyományos, cigányzenés lakodalmat szerveztek.

Hatodéves gyakornoki évükben érkezett az első lányuk. – Kissé meglepődtem, és némiképp szomorú voltam. Kettesben képzeltük el az első esztendőket, éppen a papi vizsgáinkkal foglalkoztunk – vallja be az édesanya. – Kérdezte a nőgyógyászom: „Hölgyem, tudja, hogy önnek nem lehetne gyermeke a méhében lévő rendellenesség miatt?” Veszélyeztetett állapotba kerültünk Sárával, sok időt töltöttünk kórházban – meséli Tímea.

Mindhárom gyermeke császármetszéssel, orvosi javaslatra két héttel hamarabb jött a világra. A második várandósság nyolcadik hónapját erős fájdalmak kísérték. – Az orvosom közvetlen a Katinka születése előtt rá akart beszélni, hogy járuljak hozzá a meddővé tételemhez. De huszonkilenc évesen nem tudtam kijelenteni, hogy nem szeretnék több gyermeket. Nemet mondtam. Az orvosom dühöngött – idézi fel.

Tímea mindenesetre komolyan vette a további gyermekvállalás kockázatát, de otthon egyre nagyobb nyomással nehezedett rá a nagyszülők fiú utáni vágya. – Kavarogtak bennem a specialista szavai a lehetséges életveszélyről és a családi vágyakozás hangjai. Az Úr mégis lecsendesített, és gyermekvállalásra bátorított, hangsúlyozva, hogy ő irányítja majd az eseményeket, nem pedig én – nyomatékosítja az édesanya. Egyetlen kikötése volt: keresztyén szakorvos kísérje végig.

Nehézségekkel teli várandósság következett. – Nagy fájdalmaim voltak, hiába kerestük fel emiatt többször is az orvost, nem vett komolyan: „Ne pánikoljon, anyuka!” Máskor vetélés gyanújával siettünk a sürgősségire éjszaka, de az orvosok csak furcsán néztek rám: „Biztosan vérzést tapasztalt? Nincs vetélés, szívhang van!” Megtanultunk bízni Istenben, ráhagyatkozni, amikor minden azt sugallta, hogy nem marad meg Naomi – remeg a hangja a lelkésznőnek. A könnyeivel küszködve folytatja: – A várandósság alatti fájdalmaim valóságosak voltak, de már csak a szülésnél derült ki, hogy elvékonyodott a méhfalam, életveszélyben voltunk – emlékezik vissza a nehéz időszakra. Naomi érkezésével lezárult a fiúkérdés a családban. Tímea aláírta a meddőségi nyilatkozatot.

Sándor eközben elő-előveszi a telefonját, hittanfüzetek elszámolásával bajlódik, jár-kel a házban. Miután kisvártatva csatlakozik hozzánk, megtudjuk, hogy cigányok házaltak a falu lelkipásztoránál: nonprofit befektetésként gyékénykosarakkal gazdagodott az eklézsia, ismét. A csongori parókián ez hétköznapi dolog. De visszatérünk a témához.

– Egy ideig vívódtam, Isten miért nem ad fiút nekünk, de bizonyára ebből a fajtából, a Pocsai férfiakból nem kell több a világra – jegyzi meg epésen az édesapa, de azért hozzáteszi, hogy mindegyik lányának örül, a kérőiket pedig nem mindennapos próba elé fogja majd állítani. – Ha nem tudnak betonozni, labdába sem rúghatnak, mivel mi egy építkező család vagyunk. Nem mondom, hogy bárki viheti a lányaimat: istenfélő és életrevaló férjekért imádkozom – élcelődik az édesapa.

Az egyházközség tulajdonában egy kétemeletes lelkészlak, a Bethesda Szenvedélybetegeket Mentő Misszió épülete, egy ifjúsági ház, valamint egy iskola van. A menedékház munkálatait tavaly fejezték be, idén az egykori ifjúsági házat lebontja a presbitérium, a helyére önkéntes alapon működő cukrászdát terveznek. – Mint egy pajtacafé, ahova beülsz a kandalló mellé beszélgetni, iszol egy jó kávét, és ha van kedved, kifizeted a fogyasztást, ha nincs kedved, nem. Jézus az evangélium hirdetése után a legtöbbször megetette az embereket. A kettő szorosan összefügg – részletezi Pocsai Sándor. Mint hangsúlyozza, vállalkozásaikban édesapjával együtt az Úr bátorító szavába és a tőle kapott békességbe kapaszkodtak. – Amiben nem volt békességem, azt soha nem léptem meg, ha mégis, Isten visszaigazolta: rossz választás volt – hangsúlyozza a lelkipásztor.

Pocsai Sándor gyülekezetújító hozzáállását azzal indokolja, hogy vasárnaponként még mindig kétszázan-háromszázan hallgatják Isten Igéjét, ma is több mint száz gyermeknek tartanak hittanórát, így nem bánhat hanyagul az Isten adta lehetőségekkel. Ezt a világjárvány idején tanulta meg. – Erőtlennek és gyengének éreztem az igehirdetést a kamera lencséjébe. Nem voltak nagyívű üzeneteim, mégis számos ember jelezte a szükségét. A szolgálatot azonban egy személy telefonhívása miatt folytattam. Öngyilkos akart lenni, viszont az egyik igehirdetésem megérintette a lelkét, átadta az életét Istennek, lett miért élnie. Ekkor értettem meg, ha nem is érzem, akkor is van ereje a szolgálatnak, Isten eszközként használt engem – jelenti ki Sándor, akinek az igehirdetéseit ma mintegy öt és fél ezren követik az interneten.

Rákérdezünk, hogy melyek voltak azok a döntései, amelyeket ma már másképpen hozna meg. – Nem köteleződnék el egy szolgálati helyre tizenöt évre. Mernék váltani. Nem azért tenném, mert rosszak a körülményeink, vagy rossz a közösségünk, hanem mert az egy helyben maradás fásulttá, megkövülté teszi az embert, szükség van a motiváló változatosságra. Ez nem jelenti, hogy semmit sem csinálnánk a gyülekezetben, de meg kellett volna ragadnunk az egykori lehetőségeket, amelyekben anno bátortalanok voltunk – összegezi a lelkipásztor.

Ezek szerint vannak az életben olyan helyzetek, amikor Isten új útra vezetne, de mi még nem érezzük a békességet, így nem is lépjük meg az ő akaratát? – tesszük fel a kérdést. – Ez a magunk gyengeségéből, bátortalanságából fakad – szögezi le Sándor. – Úgy véljük, hogy amit Isten ötször nem mond el, azt rosszul hallottuk. Talán jóval több mindenre lett volna lehetőségünk, mint amivel éltünk. Nem lett volna bűn bátrabbnak, rámenősebbnek lenni, talán kényelemszeretők voltunk. Isten azért adja a szelet, hogy felhúzzuk a vitorlát. Szélcsendben evezni kell, az is jó, vitalitást ad, de a képzelőerőnknél sokkal nagyobb dolgokra képes az Úr – néz hosszan a távolba a gyülekezet vezető lelkipásztora.

Nehéz év van Pocsai Sándor mögött. – A lelkészekre is hatnak az itthoni körülmények, nem vagyunk robotok – kiégtem. Egyedül a prédikációkra helyeztem hangsúlyt, sosem álltam készületlenül a szószékre, viszont minden egyéb feladatkörömben, hétköznapi teendőmben éreztem a megfáradást. Megrémisztett a motiválatlanságom, nem érdekeltek az egyházkerületi és a gyülekezeti terveink. Kilátástalanul, reménytelenül, életkedv nélkül csak panaszkodtam, pedig ez nem jellemző rám. A depresszió határán tengődtem. Kértem Istent, hogy emeljen fel, hiszen ha nem tudok gondviselő lenni, akkor gond vagyok, teher pedig nem akartam lenni a gyülekezetem, a családom nyakán. Fontolgattam, hogy leteszem a palástot, olyanba kezdek, amiben örömömet lelem, másfajta élményt keresek. De az Úr nem támogatta az elképzeléseimet, talpra állított, felemelt, azóta is ápol, gyógyít. Rossz kimondanom, de sokkal szörnyűbb helyzetünk is lehetne itthon, Kárpátalján, nekem ez is elég volt, hogy padlót fogjak. Más lelkipásztorok biztosan erősebbek, én nem... – vallja meg érzéseit. A családapa igyekszik elterelni figyelmét a háborús hírekről, ám miközben a békében reménykedik, számol a kockázattal, hogy akár eszkalálódhat is a helyzet.

Milyen egy lelkipásztor, amikor nem gondozó, hanem gond? – tesszük fel a kérdést. – Konfliktuskerülő. Kifinomult módon kerültem a vitás kérdéseket, nem vállaltam a véleményemet, ha nézeteltérés származhatott belőle. Behúztam az evezőket és hagytam, hogy vigyen a víz. Nem volt helyes megoldás! Nem csúszott szét a gyülekezet, nem mentünk csődbe, sőt nem zárt be a templom, de láttam, hogy rossz irányt vesznek a terveink – vallja be a vezető lelkipásztor.

Az elmúlt esztendők Tímea életét is megváltoztatták. A méhében lévő jóindulatú daganat növekedésnek indult, ám az orvosi kezelés ellenére is romlott az állapota. A vérfolyásos asszony helyzetébe került, legyengült, a vérveszteség miatt több alkalommal is elájult. Magyarországon orvosról orvosra járt, az ajánlott fogamzásgátló kezeléstől viszont csak rosszabbul lett. Nyugtatgatták, hogy várjon még egy hónapot.

– Nem vettek komolyan. A legnagyobb félelmem az ukrán egészségügy volt, sőt egy nőgyógyásznak tolmáccsal elmondanom a problémámat nemcsak nem komfortos, de a félreérthetőség miatt kockázatos is, Isten mégis belekényszerített. Az ukrán fővárosban egy magánkórházba kerültem, ahol senki sem tudott magyarul, az Úrra kellett hagyatkoznom. A specialista szerint egy napot sem volt érdemes várnom. A megnövekedett daganat érfalat nyomott, amitől folyamatosan véreztem. Istenélményem volt, hogy nem a közös nyelv határozza meg a kommunikációnkat, kedvesek, figyelmesek voltak velem. A hazatérésem napján a vérfolyásos asszony története következett a Bibliaolvasó Kalauzban, csak ültem felette és sírtam. A kétezer éves történet megelevenedett bennem abban a fél évben – meséli mélyen meghatódva. Tímea ma már jól van, lelki traumát nem is a méhe elvesztése, hanem az előtte megéltek jelentettek neki.

Távozóban a lelkészné hangsúlyozza, hogy a testünk gyógyítását bízzuk csak szakemberre, de soha nem feledjük: a lelkünket Jézus gyógyítja. Kilépünk a parókia melegéből a szitáló esőbe, a táj még mindig kopárnak tűnik, viszont az ég sok kincset rejt.