Egyenlőség és vezetés a házasságban

Manapság a férfi- és női szerepek kérdése – általában is, de legfőképp a férfi és a nő családon belül elfoglalt szerepköre – a teológiai etika egyik legfontosabb témájává nőtte ki magát. Ha valami biztos, az az, hogy ezt egy ilyen rövid esszé keretében nem tudjuk kielégítő módon feldolgozni. A témával való foglalatoskodást az sem könnyíti meg, hogy egyrészt számos olyan konnotáció tapad hozzá a múltból, amelyet ma sokan a „keresztyén családmodellel” azonosnak tekintenek (holott nem vagy nem teljesen feleltethető meg vele), másrészt a releváns bibliai passzusok értelmezését manapság olyan ideológiavezérelt szempontok határozhatják meg, amelyek eredményeképp a szövegből levont következtetéseink bizonyosan nem felelnek meg a bibliai szerző intencióinak. Még úgy sem, ha adaptáljuk őket a jelenkori társadalmi és kulturális viszonyokra. A zavart a téma tárgyalásának negatív következményei is fokozhatják, nevezetesen az, hogy ha közösen meghatározunk és elfogadunk egy bibliai családmodellt, az a házasfelek számára könnyen annak apropójává válhat, hogy ilyen-olyan családi konfliktusok, krízisek alkalmával „törvényként” lobogtassák egymás előtt, egy felsőbb tekintélyre apellálva sarokba szorítva a másikat, hárítva a saját felelősséget.

Pár, házasság, szerelem, összetartozás, együtt, napkelte, naplemente, nap. Forrás: Pixabay/StockSnap

Fotó: Pixabay/StockSnap

Általánosan kijelenthetjük, hogy e kérdésben a bibliai igazság artikulálása azért is lényeges, mert a nemi identitással és szerepekkel (a kettő nyilvánvalóan összefügg) kapcsolatos fejetlenség egyrészt olyan házassági „minták” kialakulásához vezethet, amelyek nem a Krisztus és az egyház közötti kapcsolatot ábrázolják ki (lásd Ef 5,21–32), másrészt olyan szülői gyakorlathoz, amely nem közvetíti a gyermekek számára azt, mit jelent egy házasságban férfiként és nőként jelen lenni, illetve hogy ez milyen sajátos felelősségi körökkel jár együtt.

„Engedelmeskedjetek egymásnak, Krisztus félelmében. Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, mint az Úrnak, mert a férfi feje a feleségnek, ahogyan Krisztus is feje az egyháznak, és ő a test üdvözítője. De amint az egyház engedelmeskedik Krisztusnak, úgy engedelmeskedjenek az asszonyok is a férjüknek mindenben. Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjével az ige által megtisztítva megszentelje; így állítja maga elé az egyházat dicsőségben, hogy ne legyen rajta folt vagy ránc vagy bármi hasonló, hanem hogy szent és feddhetetlen legyen. Hasonlóképpen a férfiak is szeressék a feleségüket, mint a saját testüket. Aki szereti a feleségét, az önmagát szereti. Mert a maga testét soha senki nem gyűlölte, hanem táplálja és gondozza, ahogyan Krisztus is az egyházat, minthogy tagjai vagyunk az ő testének. »Az ember ezért elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté.« Nagy titok ez, én pedig ezt Krisztusról és az egyházról mondom.” (Ef 5,21–32)

Itt most mi tehát evidenciának tekintjük az ember férfi és női mivoltát (és így az egy férfi és egy nő kölcsönös, élethosszig tartó hűségére alapuló monogám viszonyát mint a házasság keresztyén definícióját), Isten ajándékának a két nem egymást kiegészítő, komplementer jellegét, amelyet Isten rendelt el, ő alkotott meg, így tehát az ő bölcsességét tükrözi (1Móz 1,27; 1Móz 2,18–24). Ezt azért muszáj hangsúlyoznunk, mert a modern társadalom nagy része már nem tekint értékként emberi mivoltunk e komplementer meghatározottságára.

„Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” (1Móz 1,27)

„Azután ezt mondta az Úristen: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat. Formált tehát az Úristen a földből mindenféle mezei állatot, mindenféle égi madarat, és odavitte az emberhez, hogy lássa, minek nevezi; mert minden élőlénynek az a neve, aminek az ember elnevezi. Így adott az ember nevet minden jószágnak, az égi madaraknak és minden vadállatnak, de az emberhez illő segítőtársat nem talált. Mély álmot bocsátott azért az Úristen az emberre, és az elaludt. Akkor kivette az egyik oldalbordáját, és húst tett a helyére. Az emberből kivett oldalbordát az Úristen asszonnyá formálta, és odavezette az emberhez. Akkor ezt mondta az ember: Ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett. Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és ezért lesznek egy testté.” (1Móz 2,18–24)

Rátérve a címben megjelölt témára: mit jelent az, amikor – követve az apostol szóhasználatát – fejnek nevezzük a férjet? Ez a férjnek a házasságban, illetve a családban realizálódó isteni elhívására utal, nevezetesen, hogy elsődlegesen ő vállalja a krisztusi módon való vezetés, védelem és gondoskodás felelősségét. Természetesen kérdésként merülhet fel, hogy mit értünk elsődlegesen, de itt hiba lenne elveszni a részletekben, ráadásul a férfi fej volta a gyakorlatban többféleképpen is megnyilvánulhat, ezért nem érdemes standardizálni, ugyanis fennáll a veszély, hogy valamely változó kulturális vagy civilizációs normával azonosítjuk. Mindenesetre a férj elsődleges felelősségét jól megvilágítja a bibliai történet, amikor Isten először Ádámot kéri számon – de nem azért, mert az asszonynak nem volt felelőssége az elkövetett bűnben, hanem mert a férj viselte elsődlegesen a felelősséget a paradicsomban zajló életért, beleértve a bűnt is (vö. 1Móz 3,9).

„De az Úristen kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy?” (1Móz 3,9)

A legegyértelműbb bibliai szöveghelyek, amelyek a férjnek a családon belül betöltött „fejszerepével” kapcsolatosak, a következők: 1Móz 1–3; Ef 5,21–33; Kol 3,18–19; 1Tim 3,2.4.12; Tit 2,5 és 1Pt 3,1–7. E tanítói részek fényében megfogalmazható, hogy a férj vezető szerepének mintája, amelynek jellemeznie kell(ene) a családi élet bibliai képét, nem pusztán évezredek során kialakult kulturális jelenséget tükröz, hanem Istennek a családra vonatkozó eredeti tervét, még ha azt a bűn megrontotta is.

Ennek a kérdéskörnek manapság még rizikósabb vetülete, hogy ha van a családon belül vezető, akkor lennie kell valamilyen értelemben vezetettnek is, és itt érkezünk el ahhoz a kifejezéshez, amelyet némelyek a félreértések elkerülése végett az esketési igehirdetésekben is legszívesebben kerülnének, nevezetesen az engedelmesség kérdésköréhez. Az eredeti görög szövegben szereplő kifejezés további jelentése: ’alárendel, alávet’. Itt különösen óvatosnak kell lennünk, mert ezek a fogalmak félreértésre és félreértelmezésre adhatnak okot. Ezt a típusú alárendeltséget talán úgy határozhatnánk meg, mint a feleség arra vonatkozó isteni elhívását, hogy támogassa férjét a vezetői szerepkörében, és adottságai szerint segítsen annak megvalósításában. Fontos hangsúlyozni, hogy ez semmiképp sem jelenti a másik akaratának való abszolút alávetettséget. Inkább arra utal, hogy a feleség hajlandó legyen engedni, hogy a férje vezesse. Ugyanakkor tegyük hozzá, hogy a feleség számára az abszolút tekintély Jézus Krisztus, és nem a férje. Krisztus tekintélye legitimizálja a férje tekintélyét, de ez sohasem jelentheti például azt, hogy követnie kellene a férjét a bűnbe.

Való igaz, és erre némelyek fel is hívják a figyelmet, hogy az Ef 5,21 kölcsönös alávetettségről beszél, ugyanakkor e szakasz értelmezésének kulcsa mégiscsak az, hogy a férj és a feleség közötti kapcsolat a Krisztus és az egyház közötti kapcsolatot képezi le. Olyan értelemben természetesen beszélhetünk kölcsönös alávetettségről, hogy Krisztus szenvedéseknek és végül magának a halálnak is alávetette magát az egyház javára, hasonlóképp a férjnek mint fejnek úgy kell szeretnie a feleségét, mint a saját testét.

Tény azonban, hogy van, aki attól tart, a fej és az engedelmesség/alávetettség kifejezés hangsúlyozása lendületet adhat a házasságon belüli abúzus – a feleség bántalmazása – járványszerű terjedésének. Ez azonban nem következik a bibliai szöveg helyes értelmezéséből. Szögezzük le: a Biblia nem ad felhatalmazást a férjnek arra, hogy fizikai hatalommal kényszerítse „engedelmességre” a feleségét. Itt egyrészt hangsúlyoznunk kell a férj fej voltával kapcsolatosan a krisztusi lelkületű, áldozatos vezetést, amely a feleség javát tartja szem előtt, és úgy tekint a feleségére, mint aki örököstárs az élet kegyelmében (1Pt 3,7), ugyanakkor azt is nyomatékosítanunk kell, hogy itt egyfajta megfontolt, körültekintő engedelmességről van szó, amely nem avanzsálja a férjet despotává és abszolút úrrá.

„És ugyanígy, ti, férfiak is, megértően éljetek együtt feleségetekkel, mint a gyengébb féllel, adjátok meg neki a tiszteletet mint örököstársatoknak is az élet kegyelmében, hogy imádkozásotok ne ütközzék akadályba.” (1Pt 3,7)

Továbbá a későbbi generációkban jelentkező házastársi visszaélések részben éppen abban gyökereznek, hogy a szülők nem tudják átadni gyermekeiknek a férfi és a nő, illetve a férj és a feleség bibliai mintáját (kevés jó példát látunk magunk előtt, annál több rosszat). A megoldás tehát nem lehet a nemi különbségek minimalizálása, hanem csakis a családi és a gyülekezeti körben való tudatos és kiegyensúlyozott tanítás arról, hogy a férfi és a nő igazi mivolta hogyan fejezhető ki a házasság szeretetteljes és egymást kiegészítő szerepeiben.

További ellenvetés lehet, hogy ha komolyan vesszük Pál tanítását, és a férjnek úgy kell bánnia a feleségével, ahogyan Krisztus bánik az egyházzal, akkor ez azt jelenti, hogy a férjnek kell irányítania a feleség életének minden egyes szegmensét, a legapróbb részletét is. Ez megint csak téves következtetés volna, nyilvánvalóan nem erről van szó. Nem szabad túlerőltetni a Megváltó és a férj közötti analógiát, ugyanis vele ellentétben a férj gyarló, továbbá a feleség (csakúgy, mint a férj) az egyház részeként magának Krisztusnak a menyasszonya. A férj nem csupán Krisztusként cselekszik a feleségével való viszonyrendszerében, hanem Krisztusért is. Nem válhat a felesége számára Krisztussá. Úgy kell vezetnie, hogy a felesége is a Megváltótól függjön, ne tőle. Ez a megközelítés kizárja a másik kicsinyes leszabályozását. A férjnek – akkor is, amikor, úgymond, „Krisztusként” viselkedik – nem szabad megfeledkeznie arról, hogy ő nem a lányaként, hanem a menyasszonyaként vezeti az egyházat: arra készíti fel, hogy „örököstársa”, és nem arra, hogy a szolgálóleánya legyen. A „fej” olyan jellegű hangsúlyozása tehát, amellyel a túlzott ellenőrzést és az elnyomó uralmat próbálja legitimizálni (és amely csak a feleség lelki bizonytalanságát erősíti), félreérti az Ef 5-ben szereplő hasonlat lényegét. Krisztus nem ilyen menyasszonyt állít maga elé. A férj tekintélye tehát egyfajta Isten adta teher – felelősség –, amelyet alázattal kell hordoznia, nem pedig természetes jog, amelyet büszkén fitogtathatna. Ha komolyan vesszük az apostol szavait, akkor a férj „fej” volta azt jelenti, hogy ő szenved a házastársáért, és nem az ellenkezőjét.

Cikkeinket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben sok érdekes és értékes tartalmat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!