Halld meg a hangom!

Március végén, félévnyi tűzszünet után újra bombák hullottak Libanonban. Hét magyar nő aggódva figyelte a híreket, pár hét múlva éppen a cédrusok országának szívébe készültek ugyanis utazni. Olyan tanácskozásra hívták őket, amelyet azért szerveztek, hogy háborús országokból érkező keresztyén nők az Ige tanulmányozásával, személyes tapasztalataik megosztásával erőt, biztatást adjanak egymásnak az embert és hitet próbáló helyzetekben.

Az április eleji rendezvény fölé azonban árnyékként borult a bombázás, így rémült eszmecsere kezdődött a magyar résztvevők között: így is nekivágjanak-e az útnak? Pocsainé Tövissi Tímea az aznapi Igéből, Márk evangéliumából kapott megerősítő választ a dilemmára: „De miután feltámadtam, előttetek megyek Galileába.” Társaival is megosztotta, hogy Isten sohasem küld bármely helyzetbe egyedül: nemcsak előttünk jár, hanem mellettünk és mögöttünk is. Így tehát nekivágtak.

Pocsainé Tövissi Tímeának nem csupán a bizonytalanná váló libanoni helyzet nehezítette meg az indulását: a kárpátaljai Csongor falu egyik lelkipásztoraként intenzív szolgálatokból kellett időt szakítania arra, hogy felkészüljön a konferencián tartandó bibliatanulmányozásra és istentiszteletre, méghozzá angol nyelven. Vágyott arra, hogy viszontlássa az orosz–ukrán háború kitörése után Kárpátaljára látogató szíriai és libanoni lelkészeket, és benne is megfogalmazódott már, mennyire nagy szükség lenne olyan értekezletre, amelyen háborús helyzetben élő nők beszélnének arról: hogyan lehet mindezt kibírni. Mégis, az utazás előtt Tímea úgy érezte, egyik feladatból a másikba esik.

Az otthoni teendőktől és a több mint három éve tartó, gyakran kilátástalannak tűnő ukrajnai helyzettől elfáradva, elcsüggedve, talán kicsit reményvesztetten érkezett meg hat társával egy hosszas, éjszakai átszállást igénylő repülőút után Bejrútba. Nem sejtette, mennyire gazdag lelki ajándékokat tartogatott számára az elkövetkezendő négy nap.

A Meg nem hallott hangok: háborús helyzetben élő nők kitartó bizonyságtétele című konferencia egy nemzetközi kezdeményezés első zsengéje, amelyet azóta több online találkozó is követett, a jövőben személyes jelenlétű folytatást is terveznek. A három nap intenzív programja folyamán angol nyelvű bibliatanulmányozások, panelbeszélgetések és kötetlen programok váltották egymást. Három keresztyén szervezet képviselői – Berecz Júlia, a Magyarországi Református Egyház (MRE) Zsinati Hivatala Külügyi Osztályának vezetője, Martina Wasserloos-Strunk, a Református Egyházak Világközössége (REV) Európai Területi Tanácsának elnöke, valamint Najla Kassab libanoni lelkipásztor, a Szíriai és Libanoni Nemzeti Református Zsinat munkatársa – fogták össze a nemzeteken átívelő rendezvényt.

A magyar képviselet tagjai határainkon innenről és túlról is érkeztek: Júlia és Tímea mellett Beszédes Mária, a délvidéki Torontálvásárhely lelkipásztora, Kacsó Dóra és Szeghljánik Katalin kárpátaljai lelkészfeleségek, Badó Krisztina, a Kárpátaljai Református Egyház püspöki titkárságának vezetője, továbbá Pálfi Zsuzsanna, a Magyarországi Református Nőszövetség képviselője is velük tartott.

Az értekezleten harmincan vettek részt, a magyarok mellett libanoni, szíriai, örmény, német és északír nők gyűltek össze a Bejrúttól negyven kilométerre fekvő hegyi kisvárosban, Dhour El Choueirben. A település az 1975-től 1990-ig tartó libanoni polgárháború frontvonalán helyezkedik el, a városkép még ma, harmincöt évvel később is őrzi a fegyveres konfliktus emlékeit. A polgárháború alatti pusztulás közepette épült fel a város szélén az a keresztyén konferencia-központ, amely otthont adott az áprilisi rendezvénynek is.

A lélegzetelállító magaslati látkép, a kulturált környezet és az udvaron lengő cédrusfák látványa kellemes fogadtatásban részesítette a magyar küldöttséget. Éjszakánként viszont a távolban hulló bombák tenger és hegyek által felerősített visszhangja nehezítette a nyugalmas pihenést…

Hogy vagy? – ez az a jó szándékú kérdés, amelyre több mint három év után már csak úgy felel a megfáradt kárpátaljai: Köszönöm, jól... Hosszú volna elbeszélni, milyen érzés napról napra úgy élni, hogy még a holnapot sem lehet kiszámítani, nemhogy a következő hónapokat; milyen megélni, ahogyan egyre többen tűnnek el a környezetünkből; milyen az állandó rettegés a férjek, a fiak, az apák életéért; milyen a távollétükben egyedül állni a sarat az eszkalálódó politikai és gazdasági krízisben.

Könnyebb azt mondani, köszönöm, jól vagyok. De amikor olyan embertárs érdeklődik felőled, aki menekült már a frontvonal elől, félti a lányait a fékevesztett rablóktól, akinek gyújtották már fel a templomát, bukott már alá lövések elől, találkoznak a történeteitek, és könnyebben megoldódik a nyelv. Ezt élték át a libanoni tanácskozás résztvevői is, ahol minden nő olyan veszteségeket és terheket cipelt, amelyeket senkinek sem szabadna megtapasztalnia. Pocsainé Tövissi Tímea már az első naptól kezdve úgy érezte, mintha mindig ismerték volna egymást a többiekkel; a közös hit és a hasonló élethelyzetek megadták a kezdőhangot. Kellemes meglepetés volt az is, hogy több református énekünket arabul és angolul is ismerték, így különböző nyelveken, de ugyanazt az Urat magasztalva csendült fel a többi között Kárpátalján is kedves dicséret: „Mindig velem, Uram…”

A három nap előadásainak és beszélgetéseinek célja a háborús helyzeteket régebben vagy éppen megélő nők gyakran háttérben maradó hangjának, tapasztalatainak, bizonyságtételeinek a kihangosítása volt amellett, hogy Isten előtti elcsendesedésre és megerősödésre hívja a háborúban helytálló keresztyén hölgyeket. Vitathatatlan, hogy a hadviselés miatt mindenki szenved, azonban több szempontból a gyengébbik nemre hárul a legnagyobb teher, hiszen ők azok, akiknek a kilátástalan helyzetben is gondoskodniuk kell a megmaradt családról, háztartásról. Ugyanúgy meg kell fogniuk a munka végét, mint a háború előtt, miközben – nem is veszélytelenül – vállalják a hitüket.

A konferencia több résztvevője beszámolt arról, hogy a háborúnak kiszolgáltatva hányódnak a mindennapjaikban, a rettegést és a megélt borzalmakat pedig maradandó sebekként hordozzák magukkal, akár generációkon át. Tímea így fogalmazza meg az esemény apropóját: – Nem maradhatnak elhallgattatva ezek a női tapasztalatok, amikor a világ háborúzni akar. Tisztában vagyunk vele, hogy a fegyverszünetről, a békéről nem mi határozunk, ez a döntés Isten akaratából a politikusok kezében van, viszont jó lenne végre meghallgatni egymást. Megbékélni csak úgy tudunk, ha valamelyik fél azt mondja: elég volt ebből, tudd meg végre, mit kellett átélnem!

A zajos, pörgő világban néha nehéz meghallani a másik hangját, de az emberi kapcsolataink csak így maradnak fenn. Úgy válhatunk egymás bátorítójává és támogatójává, ha észrevesszük, mi megy végbe a másikban. Ne várjuk meg a háborút azzal, hogy legyen időnk a gyermekeinkre, idős szüleinkre, házastársunkra, kapcsolatainkra! Ne hajszoljuk a dicsőséget, az anyagi kényelmet, ne áldozzuk fel az életünket a munka oltárán! Hiszen Isten országának távlatából mindez semmi.

Az indulatok indulatokat szülnek, a gyűlöletre még több gyűlölet a válasz. Hajlamosak vagyunk emberileg szemlélni az eseményeket: viszolyogva tekintünk az ellenkező oldalon lévőkre, haragszunk a vezetőkre, akik Isten tudtával vannak a helyükön, még ha megkeményítette is a szívüket. Ha viszont nekünk, hitben járóknak is a gyűlölet az elemi reakciónk, akkor nem tudjuk érvényesíteni azt, amit Krisztus általunk szeretne képviselni. Tímea szerint hazugság azt állítani, hogy a hívő ember nem teszi fel azt a kérdést: miért engedte meg Isten a háborúkat és a vele járó szenvedést?

A válasz az Igében rejlik: az Úr sosem rejtette véka alá, hogy lesznek háborúk, lesznek szörnyűségek, de egyben arra is inti a népét, ne rettenjünk meg ezektől. Újra meg újra emlékeztetnünk kell magunkat: a Teremtő szuverén, sokkal magasabb szinten szemléli az életünket és a világot, mint mi.

A Bibliából az is kiderül: Isten elől nem kell elzárnunk az ösztönösen felgerjedő haragunkat, kétségbeesésünket, hanem kiönthetjük neki a dühünket, a kétségbeesésünket, vádjainkat is. Vegyük példaként a zsoltárírót, aki a legmélyebb lelkiállapotában is színjátszás nélkül vágja az ég felé, ami benne forrong.

– Adjunk időt magunknak arra, hogy haragudjunk, és ezt mondjuk el őszintén Istennek is! Csak ekkor tud felszabadulni a lélek. Az Atya nagyon türelmes, mert én néha túl sokszor is mondom ezt el neki… Ő ura azoknak a helyzeteknek is, amelyekben már nincs talaj a lábunk alatt – jelenti ki a csongori lelkipásztor. A vádló „miért engedte” helyett megfordítja a kérdést: vajon mit akar Isten kimunkálni bennem, mire szeretne tanítani ebben a megméretésben?

– Amikor már semmim sem volt, és már a haragomba is belefásultam, amikor azt éreztem, ezt már nem lehet bírni, akkor értettem meg, Isten hogyan szeretné használni az életemet ebben a nyomorult helyzetben. Felismertem, hogy nincs erőm semmire; ekkor jön az Úr, betölt az erejével, és segít abban, amiben ő szeretne vezetni. Ez a megtapasztalás visszhangzott a libanoni beszélgetések személyes bizonyságtételeiben is. A legtöbben arról számoltak be: örömük van azokban a feladatokban, amelyekbe Isten belehelyezte őket. És ameddig örömük van, addig képesek tovább cselekedni – osztja meg Pocsainé Tövissi Tímea.

A felakasztott fiait a ragadozó madaraktól és a vadállatoktól hónapokon át védő Ricpá egyike volt azoknak a bibliai nőalakoknak, akiket bátorító példaként emeltek fel a libanoni konferencia előadásain. A családja elvesztésének fájdalma nem bénította meg Saul másodfeleségét, rendíthetetlenül őrizte az izráeli háborúskodás következtében meggyilkoltakat, amíg Dávid méltón el nem temettette őket. Rima Nasrallah, a Közel-Keleti Teológiai Főiskola tanára az ószövetségi történettel hangsúlyozta: Isten megáldja a háborút megélő nők kitartását, és a gyengeségeik, gyászuk ellenére ne féljenek rámutatni arra, ami nem Isten szerint való. Pocsainé Tövissi Tímea a számára oly sok bátorítást adó Eszter könyve alapján hirdette az Igét a vasárnapi istentiszteleten.

A helyi gyülekezet arab nyelvű összefoglalót is hallhatott a prédikációról. Emellett interaktív bibliatanulmányozást is tartott: a harminc résztvevő közösen beszélgetett a tékozló fiú példázata alapján az Atya tulajdonságairól, amelyeket az életünk során bennünk is szeretne kimunkálni. Ez a formálódás olykor évtizedekig is eltarthat, de akár egy pillanat alatt lerombolhatjuk Isten munkáját.

A panelbeszélgetés folyamán Tímea nyíltan szólt arról a három érzelmi fázisról, amelybe bármilyen krízis esetén süllyedhetünk, és amelyeket ő is átélt a 2022-ben kezdődő támadások óta. Az első ilyen veszély az önsajnálat, amelybe könnyen bele lehet rekedni. Ő is ezt érezte, amikor a háború elől egyre többen költöztek el Kárpátaljáról, köztük számos testvér és szolgáló a gyülekezetükből. Ha csak saját magunk körül forgolódunk, nem tudunk másokra figyelni.

Tímea bizonyságot tett arról, Isten hogyan emelte ki az önsajnálat egyre mélyülő gödréből. Következett a düh fázisa: haragudott azokra, akik könnyen meghozták a döntést, hogy országot váltsanak; mérges volt magára, amiért nem merte megtenni vagy nem tehette meg ezt a lépést; és haragudott Istenre, amiért nem engedte meg, hogy kilépjen akkori helyzetéből. Az érzelmeire hallgatott, de az Úr vezetésére és útmutatására tekintve helyrezökken a föld éggel való viszonya. A harmadik szakasz a kiégés, amikor elszürkül és egyhangúvá válik körülöttünk a világ, és észre sem vesszük, hogy már semmiben sem leljük örömünk. Isten ebből az állapotból is ki tud emelni, vallja Tímea, és a Szentírás legfásultabb emberét, Illést hozza példaként.

– Isten nem engedte, hogy lelki süllyesztőben maradjon. Ez az üzenet nekünk is újra meg újra erőt ad. Lehet, hogy most nem tehetek többet, csak alszom meg eszem, de az Úr megmutatja, amibe bele kell vágnunk, mert mindig van mibe – jelenti ki a lelkipásztor.

Vajon hogyan lehet elkezdeni a megbékélés hosszú folyamatát a környezetünkben? Be lehet-e foltozni a tragédiák hagyta lyukakat a közösségeinkben? A konferencián elhangzott rövid történet ebben mutat irányt: egy gazda, mielőtt elutazik, meghagyja a szolgájának, építsen egy hatalmas kerítést a birtokhatárra, amely elzárja a szomszédjától, akivel évek óta viszálykodnak. Azonban mire hazaér, nem kerítést, hanem hidat talál a két porta között. Magából kikelve kérdőre vonja hát a szolgát, miért nem teljesítette a parancsát.

Ő így válaszol: lehet, hogy kerítést akartál, de ha menet közben meggondolnád magad, ezen a hídon átmehetsz a szomszédodhoz. Ilyesfajta hídépítésre buzdított a libanoni értekezlet is: engedjük meg az Úrnak, hogy lecsendesítsen minket, és csak ezután reagáljunk egy-egy helyzetre, mondja Tímea. Hozzáteszi, három év távlatából sokakat kellett lecsendesíteni vagy épp felbátorítani arra, kérjék Isten tanácsát abban, milyen irányt vegyen az életük: elhagyják-e a szülőföldjüket, vagy maradjanak, és ha maradnak, megbékéljenek azzal, hogy egyre nehezebb körülmények között kell majd helytállniuk.

– Ezt pedig csak úgy lehet, ha időt adunk magunknak. Néha együtt sírunk azokkal, akiket bátorítunk, máskor humorral kezeljük a tragikomikus élethelyzeteket. De mindig együtt, komolyan kérjük Isten vezetését egy-egy élethelyzetben. Lelkipásztorként emberekkel foglalkozom, valahogy vállalnom kell a bátorító szerepét. De ehhez először az szükséges, hogy engem is bátorítson Isten, különben én sem válhatok mások támaszává – mondja Tímea.

Bizony, a bátorítóknak is szükségük van buzdításra, akár a miénkre is! Tímea szerint az nyújtja a legtöbbet a nehéz körülmények között élőknek, aki rájuk szánja az idejét, felhívja, meglátogatja őket, és tényleg érdeklődik, nem elégszik meg sablonos válaszokkal. Az élet ugyanis könyörtelenül megy tovább: anyagi gondok, házassági terhek, betegségek, gyereknevelési problémák; csak mellette ott lebeg a hatalmas lelki bizonytalanság a háború miatt. Ezért a legnagyobb segítség az érdeklődés és az imatársként való könyörgés: ha nem keresik, az ember csak küzd magában. De ne felejtsük azokat a kárpátaljai testvéreket sem, akiknek Magyarországon kellett szinte vagy teljesen a nulláról kezdeniük az életüket: lépjünk oda hozzájuk a gyülekezetben, iskolában, hiszen a közösségbe illeszkedés csak nyitottsággal valósulhat meg!

A tanácskozás bensőséges hangulatú úrvacsorával és személyes elköszönésekkel zárult, ahol megfogalmazódtak a hétvégén megélt gondolatok. Az itt szövődött testvéri kapcsolatok a távolságok ellenére azóta is imaközösségekben, beszélgetésekben élnek tovább. Tímea a négy nap folyamán igazi érzelmi hullámvasutat élt meg a sokktól a rácsodálkozásig, a sírástól a reménység lendületéig. Már az első nap folyamán átélte, mennyivel többet kapott, mint amire számított. Rengeteget jelent, amikor érzi az ember, hogy megértik – összegezi a lelkipásztor. Rendkívüli bátorítást kapott azt látva, hogy más nők is Istenre nézve bírják a terheiket, és ezzel új lendületet kapott az otthoni szolgálatokhoz. Hazatérve női csendeshétvége várta. A hallgatóság is szóvá tette, valami más, több sugárzott Tímeából: ő is kapott Libanonban, így sokkal többet tudott továbbadni.