Isten ügye

Nyolcvan éve ért véget Európában a második világháború. Magyarország már május első napjait megelőzően az egyik megszállásból a másikba került, miközben megkezdődött az ország újjáépítése. „A magyar református egyház él. A dunamelléki egyházkerület teste és lelke ép, tagjaiban és szolgáiban Istennek örökkévaló erői munkálkodnak. Az ítéletidő rettenetes pusztítással zúgott el felette. Elvesztette anyagi javainak egyharmadát, népe hihetetlenül elszegényedett, vérveszteségtől elgyengült, szellemi és erkölcsi erőkben megfogyatkozott” – fogalmazott Ravasz László a korábbi két esztendőt értékelve püspöki jelentésében 1945 novemberében.

Arról is szólt, hogy maguk sem tudták, hogyan állnak majd helyt a nehézségekben. Ám, mint fogalmazott, „ahogy megzsendült a munka, azonnal tapasztaltuk Isten segítő és ihlető Lelkének ajándékait”. A dunamelléki református püspök, aki abban bízott, hogy nem jöhet olyan világ, amelyben nincs szükség szeretetre, nincs szükség hitre, nincs szükség reménységre, a nehézségek (például a menekülés miatt a tanítók és az egyházi világi vezetők hiánya) közt szólt a gazdasági károkról, kifejtve a földosztás és az infláció következményeit. Ravasz László megjegyezte, hogy a református egyház „bátran szót emelt a földbirtokreform mellett”, de a püspök elítélte azt a megvalósult földbirtokrendezést, amely a kisgazdatársadalom „lelki édesanyját, az anyaszentegyházat kolduskenyérre juttatta”. A püspök adatai szerint egyházkerülete birtokait gyakorlatilag mind elvették, és ezért, mint mondta, „az államnak magának kell az egyház kiadásairól gondoskodnia”, és ez „halálos veszedelmet rejt az egyház számára”. A püspök azt is megjegyezte, hogy az egyház kérte, hogy földosztáskor a radikális végrehajtást enyhítsék, hogy az ne akadályozza az egyházat hivatása gyakorlásában.

Az infláció is súlyosan érintette az egyház gazdálkodását, ennek részeként pedig az iskolák fenntartását is. „Hogyan lehet kongruát, nyugdíjat, államsegélyt kezelni és utalni, amikor a lázas munkával és felemelt munkaerőkkel végzett kiutalási eljárás közben a kezeink között lévő pénz felére vagy negyedére csökken?” – tette fel a kérdést. Ravasz László szerint „kezünk között meghalt a pénz”, és ezért mindent lehet vele csinálni, csak vásárolni nem. Ennek következménye az lett, hogy „a papírosbankók felhalmozódtak az asztalfiókban, a dolgozó ember éhezik, az épületek roskadoznak, tüzek, fények, csillagok lassan kialusznak”. A gazdasági károknál sokkal nagyobbnak tartotta azt az erkölcsi kárt, amelyet az ország háborús részvétele okozott. De szólt az egyházigazgatásban általa látott hibákról is. Mint mondta, „valami fáradt közömbösség, egykedvű nemtörődömség, bénító rodostói köd szállott alá a lelkekre”. Ravasz két „veszedelemtől” óvta magukat: a pesszimizmustól és az optimizmustól. A közállapotokat látva ugyanis korainak tartotta a derűlátást. „Egyelőre azonban legfontosabb kérdés a kenyér, a rend, a pénz, a munka, mindenekfelett pedig a becsület és az erkölcs, mert nemcsak búzában, szénben, fában katasztrofálisan rossz az idei termés, de mindennél rosszabb megbízhatóságban, munkaerkölcsben, élet- és vagyonbiztonságban, nemzeti önzetlenségben” – hangsúlyozta a püspök. A nehézségek közepette, az európai hadszíntér elcsendesedése után néhány hónappal Ravasz László arra hívta fel a figyelmet, hogy habár az még nem tudható, honnan kap majd anyagi segítséget az egyház, és az sem, milyen szervezeti átalakuláson kell majd keresztülmennie, azonban van, amiben bizonyossága lehet mindenkinek: „Mi csak annyit tudunk, hogy az egyház ügye nemcsak a mi ügyünk, hanem az Isten ügye is. Az egyház feje nem emberi személy, hanem az Úr Jézus Krisztus. Mi csak azt tudjuk, hogy Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz, s az ég és a föld elmúlnak, de az ő Igéjéből semmi el nem múlik. Mi csak azt tudjuk, hogy Isten jó és áldott gazda, s aki életét az ő ügyére teszi fel és az ő szolgálatára rendeli, nem lesz vesztes soha.”