Istenutakon

Ülünk az ablakból beszűrődő fényben. Az asszociációink merőben különböznek. Már vagy hét perce beszélgetünk, amikor rájövünk, hogy félreértettük egymást. Van ez így másnál is, sőt akár az istenkapcsolatunkban is megtörténhet, amikor például túlgondoljuk, hogyan is közeledhetnénk felé.

– Az „elérem” szóban mintha benne volna a feltételezés, hogy Istenhez el kell jutni. József Attila így fogalmazott: „Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot…” „Istenben élünk, mozgunk és vagyunk”, mondja Pál az Areopágoszon. Rajta kívül nincs létezés. Úgy érem el, ha kinyitom a szívem és engedem, hogy ő érjen el engem – jelenti ki Bartos Károly. Akkor miért érzik sokan, hogy távol van tőlük Isten és nem találják hozzá az utat? – tesszük fel a kérdést. – Arra, hogy melyik ember miért érzi így, nem tudok válaszolni. Carl Gustav Jung, az analitikus pszichológia megalapítója írta a nagyapjáról, hogy amikor kapálni ment, az egyik vállán a kapa, a másikon Isten ült. A régi ember egységben élte meg a testi, a szellemi és a lelki énjét, napjaink embere ehhez túlságosan racionalista – hívja fel a figyelmet a lelkipásztor.

A lelkipásztor William Blake angol költő-festőről is felelevenít egy gyermekkori történetet, amelyben az édesapjával sétálva fölmutatott egy fára és nagy természetességgel mondta: van ott három angyal. A családja ezután „pszichológushoz” vitte a fiút.

A székelyföldi lelkipásztor Molnár V. József gyerekrajzkutatót is megemlíti, aki szerint a gyermekrajzokban, firkákban benne van Isten ismeretének a lenyomata, ahogy a kereszt és a szem szimbóluma is. Megidéz egy életeseményt, amelyet az egyik előadásán hallott. A barátainál két gyermek nevelkedett, egy csecsemőkorú és egy nagyobbacska, aki féltékeny volt a picire. A szülők arra lettek figyelmesek, hogy gyanús csend ült a gyerekszobára. Berohantak és látták, amint a nagyobbacska a kicsi mellett ül és azt mondja: „Mesélj nekem Istenkéről, már kezdtem elfelejteni, milyen!” – Úgy tűnik, születésünkkor még többet észlelünk a teljességből, felnőve azonban lebutulunk az öt érzékszervünkre – vonja le a lelkész következtetést, majd így folytatja: – Az európai kultúrában ijesztően racionálisak vagyunk. Csak azt fogadjuk el valóságosnak, amit a szemünkkel látunk.

Bartos Károly a kézdivásárhelyi református kollégiumban tanít bibliaismeretet, ahol lelkigondozást is végez. Nem csoda, hogy az interjúnk az idő előrehaladtával egyre inkább változik beszélgetéssé, mint marad szigorúan véve interjú.

Nyomtékosítja, hogy gyakran nem látunk a felszín mögé, nem látjuk a lényeget, például azt, hogy a bennünket körülvevő természeti szépséget az Úr mozgatja. Megegyezünk abban, hogy a természetjárás és a zene mellett is sokféleképpen kereshetjük Istent, és hogy vannak módok, amelyekkel kevésbé foglalkozunk, mint például a matematika, valamint a fizika. – A teológián egy vendégprofesszorunk azután kezdett közeledni Istenhez, miután megértette, az univerzum fennállására rendkívül kevés esély volt. Egy lehetetlenül kicsiny számot mondott annak tágulására, valami tíz a mínusz hatvanadik hatványon. Ha az univerzum egy hajszálnyit gyorsabban tágulna, szétesne, ha pedig lassabban, összeroppanna. És erre a megfelelő sebességre annyi az esély, mint arra, hogyha körberakjuk az Egyenlítőt élére állított vonalzóval, ráteszünk egy pingponglabdát, majd megpöccintjük, a pingponglabda a vonalzó élén végigurulva visszaér hozzánk – mondja, és a képzelőerőnkre bízza a dolgot. – Miért ne lehetne a zene által, hiszen a teremtés történetében, ahol arról olvasunk, hogy Istennek elhangzik a teremtő szava: legyen világosság, legyenek égitestek, azt úgy is fordíthatnánk, hogy énekelte Isten. A zenének teremtő ereje van. És ha Isten énekelt a teremtésnél, és a zene valóban közel enged hozzá? – gondolkodik el maga is.

Bartos Károly az elmúlt mintegy tíz évben bibliadráma-vezetőként is szolgált szerte Erdélyben, pszichológiát a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen tanult. Huszonöt éve ír és vezet bibliai témákat feldolgozó láthatatlan színházakat.

– Szép dolog a racionalizálás, csak két problémája van – jelenti ki. – Először: a méhecske táncát megfejtve a tudós tudd kommunikálni az állattal, de az sohasem fogja értelmezni az emberi kommunikációt, mivel a méh alacsonyabban szerveződő idegrendszerrel működik, mint mi. Az ember sem tudja befogadni Istent, a világmindenséget. És ahogy az ember odahajol a méhecskéhez, hogy megtanulja a táncát, úgy hajolt le Isten, lett emberré kétezer évvel ezelőtt. Jézusban mindent közel hozott hozzánk, ami csak lényeges az életünkben. Másodszor: Isten szeretet. A szeretetről pedig hogyan lehetne csak racionálisan beszélni?! – magyarázza.

Ateistából lett lelkipásztorral beszélgetek a ráció és a hit kapcsolatáról – érdekes kettőség. Károly reálértelmiségi családból származik. Az ifjúsági bibliakörbe 11-12. osztályos korában barátai vonzására kezdett bekapcsolódni. Elárulja, hogy akkoriban a hitélete abszolútuma az volt, amikor a barátjával tréfából rockzenét írt a Miatyánkhoz.

Besorozták. Szülei testvére gyermekkori betegségének kezelése miatt ez időben terveztek átköltözni Magyarországra. Maga is igent mondott a költözésre, de amikor a sorkatonai szolgálat lejártával eljött az idő, nem tudott elszakadni Erdélytől és a Partiumtól. A család ekkor már eladta az ingatlanjait, így a huszas éveit megkezdő fiatal Marosvásárhelyen próbált szerencsét. Egyetemista barátnője ösztöndíjából és vicclapárusításból próbáltak megélni. Bartos Károly házról házra járt az újsággal és az üres munkahelyígéretekkel. – Beültem egy nyitott templomba, és így szóltam Istenhez: „Uram, tudod, hogy nem hiszek benned, de ha vagy, ad a jelét és adj munkahelyet is, mert éhenhalunk.” Ezután – biztosan csak a fejemben történt meg – egy erős fényből két kéz nyúlt felém, és rácsokat tépett fel a szívemről. Amikor kijöttem a templomból, akkor vettem csak észre, hogy a mellette lévő üzleten ez olvasható: „Elektrogépészt keresünk.” – emlékszik vissza a lelkipásztor, akiről kiderül, hogy elektrogépész líceumot végzett. – Úgy megijedtem, hogy elszaladtam, és nem is jelentkeztem az állásra. Sok volt ez már. Úgy éreztem, hogy haverkodunk, haverkodunk Istennel, de mindennek megvan a határa! A szavamon fogott... – idézi fel a történteket. Azaz elhitte, hogy létezik! – próbáljuk megfogalmazni a következtetést, de Bartos Károly megakaszt. – Nem tudom, hogy ez már hit vagy tapasztalás. A kettő időnként nem azonos egymással. Júdásnak Jézussal és a sátánnal is volt tapasztalata – fűzi tovább. Megjegyzi, hogy annyira kelekótya volt, hogy őt az átlagnál kicsit jobban meg kellett ráznia Istennek. Ezután hiteles keresztyének segítették tovább a hit útján, akikről azelőtt az ateista közegben csupán erős kritikát hallott.

A heidelbergi káté szerint az igaz hit nemcsak biztos ismeret, hanem szívbéli bizalom is, hangsúlyozza, azaz az evangélium kijelentésére is szükségünk van Isten megismeréséhez. Már teológus volt Károly, amikor a Jézusról szóló próféciákat olvasva kezdett el benne megfogalmazódni, hogy Jézus több mint egy szupersztár. – Isten lehajolt hozzám, mint a tudós a méhecskéhez – emlékezik vissza a lelkipásztor, akinek évekkel később a vezetése és munkatársi közössége alatt bontakozott ki a rendszerváltás után újraalakult Főiskolai Ifjúsági Keresztyén Egyesület Erdélyben.

Zárkózott embernek véli önmagát, nem szeret beszélgetni, sőt úgy érzi, az imái is „fapadosak”. – Nem vagyok a becsületes keresztyén ember példája, mint a Hegedűs a háztetőn Tevjéje, aki az élete minden apró részletét megosztja Istennel. Sután kommunikálok – reflektál önmagára. – Az elmúlt két évben jutottam el odáig, hogy olykor csak annyit mondok: „Uram, itt vagyok, úgyis mindent látsz!” Lelki testvéreimért, szeretteimért rendszeresen imádkozom, ám számomra a jelenlét a legfontosabb, hogy átadjam magam. A zsoltáros úgy fogalmazza meg: „Szemmel tartod járásomat és pihenésemet” – mondja.

Mivel jobb egyszerűen annyit mondani: itt vagyok, Uram? – érdeklődünk, mire Bartos Károly Dávid és Betsabé történtét eleveníti fel. – Miután Dávid szembesült a tettével, hogy elvette Úriástól a feleségét, majd megölette őt, leborult Isten előtt és megtépte a ruháját. Életemnek ebben az időszakában a leborulás, a megnyílás sokkal több a szavaimnál. Eleve mit mondhatnék? Ötvenhat éves vagyok, véletlenül születtem meg egy szerelmi kalandból. Az imámat azzal kezdhetném, hogy köszönöm, hogy vagyok. Köszönöm, hogy ma is fölébredtem, tudok gondolkodni. Köszönöm, hogy le tudok ülni beszélgetni és figyelhetünk egymásra. Ötvenhat évesen a mondanivalómban már sokkal több lenne a köszönöm, mint a kérem. „Mid van, amit nem kaptál?” – mondja Pál. Azért is szeretem az „itt vagyok”-imádságot, mert nem lehet benne mellébeszélni. Az imádságban nem kell mindig beszélni. Az imádságban megnyílni kell, és ezt nemcsak szavakkal lehet, hanem a gondolataimmal, az egész lényemmel – osztja meg tapasztalatát.

– Ha a kommunikáció századában élünk, miért nem értik a családokban egymást?! – teszi fel Bartos Károly a kérdést. – Mindenki mondja a magáét. Ez nem kommunikáció! A beszélgetésnek két iránya van, ehhez meg kell hallgatnuk a másik felet, ahogy ebben a beszélgetésben is történt, amikor bocsánatot kértünk, mert félreértettük egymás szavait. Az imádságom se arról szóljon, hogy mondom a magam igazát, vagy a saját elképzeléseimet akarom igazolni Istennek! Nincs értelme. „Uram, nem akarok félredumálni. Itt vagyok” – foglalja össze a lelkipásztor annak lényegét, egyedül hogyan érdemes Istenhez szólni.