Játékos hódítás

A zenétek tüzes és szórakoztató, mégis úgy érezzük, a fejnek is szól, van intellektuális vonása.

Örülök, ha így gondolod, elképzelések vannak benne, vagyis adunk rá, mit miért játszunk. Persze az is igaz, hogy egyszerűen így szeretünk játszani. Én például mint zenekarvezető és prímás csak olyat szeretek előadni, ami az én fantáziámat is mozgatja, és hallgatókat is vonzza. Vagyis egyrészt szórakoztató a széles publikumnak, a nem zenével foglalkozó, nem a táncházmozgalomból érkező embereknek is, másrészt művészi igényesség hat benne, hogy a zeneértő közönség is élvezni tudja, meg mi magunk, zenészek is. Nem akarunk négyakkordos dalokat írni, az nekünk ingerszegény lenne. Ezért az egyébként fogyasztható zenét úgy variáljuk, hogy intellektuálisan is kihívás legyen.

Ebbe a kihívásba én hadd értsem bele a virtuozitást is. Bravúrosan kezelitek a hangszert, illetve improvizáltok. Hogyan vonzottad a zenekarodba a társaidat?

Igyekszem olyan zenészeket válogatni, akik magas szinten játszanak, sokoldalúak. Úgy érzem, szívesen jönnek hozzánk a szakmai berkekből, mert zeneileg érdekesek vagyunk. Vonzza őket a műfaji sokszínűség, az, hogy itt folyamatosan kihívásokkal találkoznak.

A zenétek állandó úton lét. Vagyis az egyes számokon belül magyar és külföldi népzenék, dzsesszes, klasszikus zenei részek váltják egymást, illetve tűnnek át egymásba. Elmondanád, hogy történik ez?

Fiktív magyarázó példával kezdem: még a Boci, boci tarkát is el lehet játszani tangóban, swingben, dzsesszben, friss csárdásban, csárdásban, román forgatósban. Ezért kereshetek sikerrel olyan dallamhasonlóságokat külföldi zenében, világzenében, illetve a magyar zenében egyaránt, amelyek lehetővé teszik a könnyed váltásokat, akadálytalan összeforrasztásokat…

Jól gondolom, hogy e váltások adott esetben még szerves lélekfolyamatbeli váltásoknak is tűnhetnek, mint Petőfi versein belül a gyors kedélyváltozások?

Azt hiszem, érezheti így a közönség. Játszunk, mondjuk, kubai salsát, amelynek a melódiája hasonlít a magyar zene első hangjaihoz. A kubai dallamot nem változtatjuk meg nagyon, csak annak a ritmizálását, hangulatát, és úgy kötjük össze, hogy az stimmeljen. Vagy például ha valaki meghallgatja az Ovi ova című számunkat, érzékelheti, hogy az flamencozene kalotaszegi legényessel vegyítve. Mi történik? Van ugye a kalotaszegi legényesnek a harmóniamenete, azaz kísérete, amely marad, tehát a kíséret teljesen az, ami addig, de ugyanarra elkezdünk először legényest játszani, aztán swinget, majd barokk klasszikus meg latin dzsesszzenét, aztán jön egy magyar cimbalomszóló, végül visszatérünk a flamencóba. Ismétlem: a kíséretben semmi sem változott két percen keresztül, de körbejártunk vagy hat műfajt!

A világ egyetlen faluvá válik, mindannyian zeneileg többnyelvűek lettünk. Ez is tükröződik az alkotásaitok előbb érzékeltetett vonásában?

A kor a maga technikai lehetőségeivel valóban közel hozza az egyes emberhez a különféle zenéket, akár távoli kultúrák muzsikáját, így aztán kézenfekvő, hogy amit egyébként is szeretünk hallgatni, külön-külön zenélni, azt alkotó módon kombináljuk. Egyszersmind olyan világban élünk, amelyben folyamatosan kell érnie a közönséget ingereknek ahhoz, hogy lekössük őket. Ha valami az első három másodpercben nem érdekes az okostelefonon, a laptopon, az emberek továbbpörgetik. Ehhez a kortárs élőzenének is alkalmazkodnia kell! Azahriah is arról beszél, hogy azt szereti, ha folyamatosan változik az általa létrehozott zene…

Miért nem tűnik úgy, hogy a Nagy Csomor András és zenekara „lemegy kutyába” ezekkel a fogásokkal?

Azért, mert élünk azzal az óriási művészi lehetőséggel, amely ebben rejlik. Én magam is élvezem, ha a zene újra-újra meglepetést hoz a folyamatos változással.

Ez a zenei attitűd semmiképp sem azt akarja üzenni, hogy manapság minden fölcserélhető, lecserélhető?

Ellenkezőleg, hiszen itt gyakran témabeli visszatérésekre, hazatalálásokra is bukkanunk. Ráadásul ennek az elképzelésnek az is a célja, hogy be tudjuk mutatni, meg tudjuk szerettetni a saját kultúránkat. Kultúrexportnak is kitűnő módszer: játszunk például a spanyoloknak valamilyen spanyol zenét, és ezt aztán ötvözzük magyarral. Mert ha csak magyart hall tőlünk, az neki három percig érdekes, de nem tud hozzá közvetlenül kapcsolódni. Az olyasfajta értelmiségi közeg, amelyik kifejezetten nyitott a zenehallgatásra tanulás, megismerés céljából, mindenütt csak vékony réteg. Szórakozni vágynak az emberek. Mi tehát két legyet ütünk egy csapásra: megismertetjük a befogadóval a magyar zenét, de azzal, hogy kicsit máshogy, újítva és vegyítve játsszuk, szélesebb közönséget érünk el.

Az a „kicsit máshogy” a zenétek külföldi összetevőire is érvényes?

Természetesen. Például ami a latin zenében a gitár, az a magyaroknál a hegedű. De amikor a flamenco vagy a salsa dominál valamelyik művünkben, nálunk akkor is a hegedű szól a gitár helyén. Ez a puszta érdekesség mellett egyfajta békés, játékos hódítás, magyarítás is. A magyar zene ugyanis nemcsak a dallamkincsében létezik, hanem egyik-másik tipikus hangszerbe és annak sajátos játékmódjába is kódolva van.

Mégis honnan ez a latin zenék iránti szerelem? A spanyol egyetemi ösztöndíjad idején keletkezett?

Már előtte szerettem volna a magyart a spanyol zenével is ötvözni. Amikor aztán kint voltam, olyan élőzenés élményeket szereztem, amelyektől csak tovább erősödött bennem ez a vonzalom. Andalúziában például föllelkesített, amikor a helyiek flamencót játszottak hatalmas városi fesztiválokon. Kétszázezer ember van kint egy ilyen szabadtéri karácsonyi rendezvényen, ahol még az egyházi énekek is flamencóban szólalnak meg, elképesztőn jól… Inspiráló és tanulságos volt helyben megismerni, mi is az, amire egy adott nép és a közönségdíjas is ünnepel, szórakozik.

Az autentikus erdélyi vagy éppen felvidéki magyar népzene mellett a kávéházi cigányzenét is fölemeled a zenekaroddal. Azt gondolhatja valaki, a táncházasok fél évszázada végre kivívták az ősi népzenénk becsületét, te meg visszahozod a sekélyesebbet.

A kávéházi cigányzene semmiképp sem sekélyes vagy talmi, olyan nagy múltú magyar zenei kulturális örökség, amely bonyolult, értékes anyag. Népi gyökerekkel rendelkező városi kultúránk része. De mi nem kávéházi cigányzenét játszunk.

Hanem?

Arra hajazó, illetve annak elemeiből újraépítkező zenét – egészen egyedi megszólalással. Nem akarom magunkat műfaji korlátok közé szorítani. Hiszen ebben van magyar népzene, kávéházi cigányzene, dzsessz, klasszikus zene, latin, flamenco, balkáni, klezmer, minden, ami – ahogy mondtam – a fantáziánkat megmozgatja.

Hallottalak titeket táncházi zenét is játszani, szívmelengető volt. De mit szólnak a táncházasok a „vegyítéseitekhez”?

Van némi vitám a táncházmozgalom bizonyos képviselőivel arról, hol is tart az átlagos magyar zenehallgató, illetve a mainstreamkultúra. A táncházmozgalom persze köszöni szépen, jól van, működik, sok táncegyüttes van, több tízezer fős közösséget tesz ki az autentikus népzenére vágyók tábora. Nem is akarok ezzel szembemenni, én magam is lelkesedem érte. A Felvidéken cseperedve tizenkét éves koromig mást sem hallottam a református egyházi énekek mellett, mint autentikus népzenét. Ebben nőttünk fel, hála a szüleimnek, akik mielőtt apám szülőfalujába költöztünk volna, egyetemistaként Pozsonyban tanultak és táncoltak az Ifjú Szívekben, illetve a Szőttesben, amely a két ikonikus együttes a Felvidéken. De mi a zenekarral a magunk útját járjuk, szem előtt tartva, hogy van a táncházi mozgalmon kívüli közeg, amelynek ma a régi magyar kultúrával semmilyen érintkezése sincs. Legalábbis minimálisak az átfedések. Az átlagmagyar ugyanis annyira távol került a saját népe hagyományos muzsikájától, zenei anyanyelvétől, hogy már nem tud ahhoz kapcsolódni. Tapasztalatunk szerint az autentikus magyar zenét itthon is csak így, a zenénk részeként lehet megismertetni, népszerűsíteni. Enélkül azt a légüres teret, amely a magyar kultúra jelenlétének a hiányából keletkezik itthon, a lelkekben továbbra is kizárólag az amerikai zene, a diszkó és a rap tölti be. A románoknál, a spanyoloknál, a szerbeknél érdekes módon más a helyzet. Fogták a saját zenéjüket, leporolták, modernizálták, és az ma a fősodorbeli könnyűzenei kultúrájuk része. Nem is szorulnak oly mértékben állami támogatásra, meg tudnak élni a piacon, állandóan hívják őket.

Titeket hívnak?

Az utóbbi években elértük, hogy a zenekart folyamatosan keresik, hívják, újra hívják, jók a visszajelzések. Nagy koncerteket is adtunk az elmúlt években, például Gombaszögön, a felvidéki magyar fiatalok hagyományos fesztiválján, Tusványoson, az MCC Feszten, a Balatonfüredi Borheteken vagy a Balatonalmádi Zenei Fesztiválon. Azt is mondhatnám, első lemezünket készítjük, de hát CD nem lesz, annak különösebben nincs értelme a digitális zenefogyasztói szokások miatt. Ellenben már vesszük fel azt a blokkot, amelyet egyszerre vagy rövid időközökkel egymás után töltünk majd fel február végétől a legnagyobb zenemegosztóra meg a YouTube-ra. Folytatjuk annak a műfajnak a megteremtését, amely a magyar kultúrából fogant, de, hogy úgy mondjam, „elindult világot látni”…

Mitől lesz ez lemezszerű, azaz mi biztosítja majd a kohéziót a vadonatúj számok között?

Még szélesebb spektrumot fogunk be, mint eddig. Lesz például egy kubai–magyar–Paganini kombináció, egy gasztrocsárdás, amelyben szintén felbukkannak klasszikus zenei elemek is, majd egy horvát–szerb–magyar retrósláger-átdolgozás, aztán balkáni–húszas évek magyar zenéje–cigányzene, és így tovább.

Ahol laktatok, Nagyölveden volt magyar iskola?

Volt, mégsem oda jártam. De hadd kezdjem onnan, hogy édesapám nem akart Pozsonyban maradni. Bár édesanyámmal együtt megtanultak és tökéletesen beszélnek szlovákul, vissza akart települni Nagyölvedre. Amíg visszakövette a családfát, a XVII. századtól biztosan vannak ott Nagy Csomor nevű őseink.

Mit jelent a Csomor vezetéknév?

Bizonytalan, de egy kutató azt állította, türk-besenyő eredetű szó. Visszatérve, az édesapámék Nagyölveden megvásárolták a dédszüleim telkét a többi örököstől, és az ősi ház helyére, annak a mintájára ott húzták fel a mostanit. Nádtetős, fából faragott, tulipános kerítéses, a régi és a modern ötvözete, cserépkályhával, kemencével, összhangban szüleim hagyománytiszteletével. Identitásuk egyik fontos eleme a református keresztyénség, ezért a közeli Érsekkétyre jártam egyházi iskolába, merthogy a reformátusok a kilencvenes évek első felében visszavették az oktatási intézményüket. Természetesen magyar nyelven folyt a tanítás.

Ez már nem is olyan természetes, halljuk, olvassuk, a magyar szülők egyre inkább szlovák tannyelvű iskolába adják a gyerekeiket.

Egyre romlik a helyzet, létükben fenyegetettek a falusi kisiskolák. Egyik oka az elöregedés, mint itt, a másik viszont a folyamatos beolvadás, amely a népszámlálási adatokkal is aggasztóan kirajzolódik. Főleg az északi, vagyis a nyelvi határnál vészes, de Nagyölved tájékán is, amely néhány tíz kilométerre van a magyar határtól. Eközben a szlovák iskolák szaporodnak. Ennek egyik pszichológiai oka változatlanul az, hogy a magyar szülők saját egykori rossz tapasztalataik következtében úgy gondolják, a gyereknek a szlovák nyelvet jól meg kell tanulni az érvényesülés végett, és ez csak szlovák iskolában lehetséges.

Pedig most mintha enyhülést, sőt aktív együttműködést látnánk a két állam kormánya között.

Igen, bár ennek nem a kisebbségügy rendezése a terepe, hanem az Európa-politika. Mégis azt kell mondanom, rengeteget javult a helyzet magyar–szlovák viszonylatban a tizenhat évvel ezelőttihez képest, amikor dunaszerdahelyi szurkolókat verhettek meg rendőrök… Az aktív ellenségeskedés azóta alábbhagyott. Ez a térség történelmileg mégiscsak organikusan egy egység, kívánatos volna, hogy tartósan, újra-újra ki tudjunk állni egymásért az összeurópai terepen, és megszilárduljon az érzés: lám, tudunk mi együttműködni. Ebben segíthet az a fajta zene is, amely közelebb hozza az embereket. Vallom, hogy a miénk ilyen!

Hatással van szlovákokra is a muzsikátok?

Sosem felejtem el, Rimaszombatban zenéltünk egy bálon, és odajött hozzám egy szlovák ember, mondván, milyen jó volt a csárdás, ő ezt a szöveget tudja rá… Két percben elénekelte nekem szlovákul.

Nem kísért az, hogy elszállj magadtól mint technikásságáért csodált zenész, bontakozó sikerű zenekar vezetője, aki ráadásul épp a napokban diplomázott a jogi egyetemen?

A hit, még ha az istentiszteletre járások – remélhetőleg egyelőre – ritkultak is, helyreteszi az embert. Nagyon szeretem a 90. zsoltár józanító második versében ezeket az éneksorokat: „Mert ezer esztendő előtted annyi, / Mint a tegnapnak ő elmúlása / És egy éjnek rövid vigyázása.” Ha a saját kis világunk helyett az univerzumban helyezzük el magunkat, alázatnak kell elfognia minket porszemnyi voltunk miatt. És persze arra a kegyelemre gondolva: Isten a szívünkbe véste-írta a parancsait, hogy akarjunk – még ha ez nehéz is – hűségesen igazodni azokhoz.