Mit ér a gazda, ha istenhívő?

Húsznál is több magyar tarka marha, négy-öt birka, ugyanennyi disznó, sok nyúl, tyúk, kacsa, lúd tartozik Gyimóthy Ádám állatállományába. A kőből épített kerti füstölő mellett egy fonott kosár tele hatalmas lúdtojással, kézbe véve jó kétszáz grammosnak becsülöm őket. A két fekete puli egyike csipkedi a nadrágom szárát, hogy őket is jegyezzem föl…

A családfő a tanult szakmáját, szakács állását is feladta a gazdálkodásért, ami azonban nem az állattartással kezdődött. Szülei rábízták a földkárpótlás gyanánt a kilencvenes években kapott erdőtulajdonukat, ami egy osztatlan közös tulajdonú, 150 hektárnyi erdő része a Bakonyban. Gyimóthy Ádám elvállalta a tulajdonostársak megbízásából az erdőgazdálkodást. Először Pápa városából kijárva látta el a feladatot, majd – tizenhét éve – ki is költöztek a határba, az ugyancsak a szülőktől átvett birtokra.

Hite a természetet szemlélve fogant meg, miközben járta a rábízott tölgyes-bükkös-gyertyános vegyes erdőket. Ezt a férfit nem kárhoztathatja hitetlenségéért az ismert Ige, amely szerint az egész világmindenség a Teremtőre mutat. Pontosan így áll ez a Római levélben: „Isten (…) kinyilatkoztatja a maga haragját a mennyből az igazság útját álló gonosz emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen, mert ami megismerhető Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra. Láthatatlan valóját, azaz örök hatalmát és istenségét meglátja alkotásain az értelem a világ teremtésétől fogva.”

– Huzamosabb időket töltve az erdőkben le tudtam nyugodni annyira a városi zaj, lótás-futás után, hogy elgondolkodjak a természet csodálatos voltán, s hogy áhítatosan meglássam mind e mögött Isten keze munkáját, ahogy azt is, milyen kicsik vagyunk mi, emberek! Aki így alázatra jut, annak az egója zsugorodik, óhatatlanul a Teremtő felé fordul. Meglátja például, milyen tökéletes rendszert alkotott Isten a nagy egész szintjén is, meg a legapróbb részletekben – emlékezik életét nagyban befolyásoló felismeréseire Gyimóthy Ádám.

– Nyolc-kilenc éve foglalkozunk marhákkal, méghozzá úgy, hogy visszatérve a természetes állattartáshoz, alapvetően legeltetjük őket. Legelőként azt a területet használjuk, ahol korábban intenzív növénytermesztés folyt. Nem vegyszerezünk, nem permetezünk, és máris tapasztaljuk, hogy a közelben mennyivel több madarunk van, mint korábban, mert újra ideszoktak. Hiszen ahol marhák vannak, ott megjelennek a rovarok, amelyek táplálékot jelentenek a madaraknak. Nyáron a szarvasmarha kifekszik a legelőre, a madár meg rászáll a hátára, szedegeti róla a bogarakat. Ez is egyfajta ökoszisztéma, aminek a végén rozsdafarkúak telepednek meg, fecskék, gerlék fészkelnek nálunk… Nagy élmény átélni, hogy én is a természet része vagyok. Egy napfelkeltekor tett sétám közben szembejött velem egy borz. Nem szaladt rögtön el, hanem szinte számonkérően még ő kérdezte meg a tekintetével, mit keresek én itt – sorolja a példákat arra, hogy a teremtés zseniális rendszerében minden mindennel összefügg.

Miközben erről mesél, épp szemlét tartunk egy terepjáróval, amelynek ablakából egyszer csak megpillantunk egy jól megtermett vadnyulat. Úgy próbál láthatatlanná válni a lucernásban, hogy jöttünkre fejét behúzza, füleit lekonyítja és mozdulatlanná dermed.

Gyimóthy Ádám a teremtésként felismert természetben forgolódva megtanulta, hogy – kérő imádságait megelőzően – valamit mindig megköszönjön az Úrnak. Akár azt az együtt megszemlélt gyümölcsöst, több hektárnyi szilvást, ami évről évre szépen terem, kiegészítve jövedelmüket. Sokszor ad hálát, hogy ép családja van, ami egyre inkább ritkaság: egyik gyermekének tízfős baráti köréből csak kettő mondhatja el magáról, hogy teljes családban nevelkedik. Nem magától értetődő, hanem inkább ajándék Gyimóthy Ádám keresztyén felfogásában, hogy Isten olyan helyre vezette őket valaha, ahol a gyermekek könnyebben nevelődhetnek a helyes életvitelre, életfelfogásra, mint városi kortársaik. Idejekorán ráérezhetnek például arra, hogy kis túlzással semmi sincs erőfeszítés nélkül, mindenért meg kell dolgozni.

Az erőfeszítésekkel kapcsolatban szóba kerül az állattartás. Még a legkisebb – kilencéves – gyerekének is vannak saját gondozású nyulai, sőt birkái, így megtanulja, hogy ha nem gondozná őket, ezek az állatok betegek lennének, el is hullanának. A kicsi kedveli a paraszti tevékenységeket; születésnapjára egy igazi traktort, régi kis traktort újítottak fel neki, amivel máris ügyesen bánik.

Ha már gyermek korosztály: Gyimóthy felidézi, hogy a gazdaságukba a covid előtt sok óvodás és kisiskolás csoport látogatott el – a gazda ugyanis évente több napra megnyitotta előttük a kapukat, hogy az új nemzedékek találkozzanak ezzel a világgal, és kapcsolódjanak hozzá. Egy ízben Gyimóthy Ádám olyan óvodás legénykével is találkozott, akinek a szülei már akkor megengedték a mobilhasználatot. Mivel az okostelefonokat a kirándulás idejére oda kellett adni az óvó néninek, a függő kisfiú a bemutatón végig egy lapos követ szorongatott, kinevezve azt a mobiljának, azzal csinált úgymond fényképfelvételeket a látottakról…

A gazda elismeri, hogy a kortünet az ő gyermekeit is eléri, még ha egy Bakony-közeli település szélén élnek is. De azt vendégként magam tapasztalom, hogy a riport felvételén jelen lévő legnagyobb fiú „nem kockult be” a digitális eszközök használatától, el lehet beszélgetni vele még a környék egyháztörténetről is. A tizennyolc éves Dániel a keszthelyi agráregyetemre készül, hogy mezőgazdasági mérnöknek tanuljon. Ő fejti meg nekem azt, miért van a Pápai Református Kollégium – ahol most érettségizett – címerében egy eperfa. Nos, azért, mert évtizedekkel II. József uralkodása és türelmi rendelete előtt, amikor a pápai protestáns vallásgyakorlást betiltották, 1752-ben a szomszédos Adásztevel fogadta be az elűzött iskolát. S mivel Adásztevelen helyiséggondok voltak, a diákok gyakran egy eperfa alatt tanultak…

Egyébként Adásztevel a család életében igen fontos településnév: Ádám kutatta a családtörténetet, és kiderült, a Gyimóthyak legalább az 1500-as évek első feléig tudják visszavezetni ottani jelenlétüket. A kárpótlási földek is Pápa-Tapolcafőhöz tartoznak közigazgatásilag, de valaha Adásztevel határához számítottak. Két ismert Gyimóthyt mindenképpen említeni kell: Ádám nagybátyját, a kisgazda Gyimóthy Gézát, a Magyar Országgyűlés hajdani alelnökét, aki egyházmegyei főjegyző is volt, valamint az ő református lelkész édesapját, aki évtizedekig a naszályi gyülekezet élén szolgált.

Ám most már lássuk, hogyan alakult ennek a felnőtt korban Isten mellett elköteleződő embernek a hitgyakorlása. Vajon megrekedt-e a természetben való imádkozásoknál?

– Szomjúság ébredt a lelkemben – idézi fel –, hogy többet megtudhassak Istenről, Jézus Krisztusról, halljak igehirdetéseket, hívő emberekkel kerüljek kapcsolatba. Gyerekkoromban kicsit kényszeredetten, unottan jártam istentiszteletekre, templomi hittanra, Pápára, aztán ahogy a rendszerváltozás lehetőséget adott, iskolai hittanra is. Kamaszkoromban, „ahogy kell”, megkonfirmáltam ugyan, de aztán éltem a fiatalok Istentől távoli átlagéletét. A kiköltözés, családalapítás, a három gyermekem születése után szabadon meghoztam a döntést, hogy szülői, egyházi nyomás nélkül elmegyek a templomba. Úgy is tettem, és meghúzódtam a tapolcafői templom hátsó padsorában. Faluhelyen így is feltűnik az idegen, hát még, ha kicsi a gyülekezet. Apostol Pál akkori tiszteletessel többször beszélgettünk. Kijártunk feleségemmel egy hit alapjaival foglalkozó kurzust. Úgy érzem, nem is én találtam Istenre, a Megváltóra, hanem ő énrám! Béke lett bennem, több alázat. Nem ítélgetek úgy másokat, mert szembesültem a saját vétkeimmel, hibáimmal. Igyekszem szembefordulni ezekkel, próbálok tenni azért, hogy változzak. Ez nem mindig sikerül, mégis sok visszajelzést kapok, kapunk másoktól, hogy jó a társaságunkban lenni. Tapasztalom, hogy házastársi kapcsolatunkat is Jézus szilárdítja meg, ő adja hozzá a szeretetet. Tanít arra, hogy „késedelmes legyek a szólásra”, meghalljam igazán, amit a feleségem mond, akarjam kifejezni, mennyire értékelem őt. Mióta hívő lettem, sokszor eszembe jut és nagyon fontosnak tartom azt, amire Márkus Mihály lelkipásztor intett minket még a pápai templomban történő esküvőnkön: „a nap le ne menjen a ti haragotokon”. Ehhez viszont elengedhetetlen a kiengesztelődés… Hát, ilyeneken se gondolkoztam azelőtt! – osztja meg.

Látogatásom alatt többször is hallom tőle: „Irányított az életem.” Kiderül, azt a meggyőződését érti rajta, hogy még mielőtt megismerte Istent, ő már munkálkodott azon, hogy milyen foglalkozás véglegesüljön az életében, hol éljen a család. – Szüleim sohasem gondolták volna, hogy a végén paraszt leszek. És én már biztos vagyok abban – szögezi le –, hogy az ipari méretekre nem hajtó, viszont dolgos, a természet megbecsülésére és önellátásra törekvő paraszti életforma az Isten által az emberek számára elgondolt legkedvesebb életformák egyike! Nem is vállalkozás ez tulajdonképpen. Nekem nincsenek alkalmazottaim, nem messziről igazgatom sok száz hektáros földemen az árutermelést, viszont családommal együtt szinte része vagyok a természetnek. Magam nézem, hogyan fejlődik a facsemete, a kisfiammal várjuk, hogy szülessenek a malacok vagy a borjak. Persze, menet közben elvégeztem a mezőgazdasági technikumot, vidékfejlesztési szaktechnikusi vizsgát is tettem. A keresetünk nem eget rengető, viszont elég. Különösen, ha beleszámítom, amit a boltban hagynánk, ha nem magunk termelnénk meg az élelmiszert, legyen az hús, zöldség, gyümölcs. Ráadásul keresztyénként tudom, van kinek megköszönni mindezt. De azt is hadd jegyezzem meg, a gazdaság munkáiból az egész család kiveszi a részét, a feleségem, gyerekeim és szüleim nélkül nem működne a dolog! – hangsúlyozza.

Érdekel, hogy életének az említett „irányítottságába” megtérése után a saját meggyőzhetőségét, engedelmességét is beleérti-e. – Ebben a két évtizedben sokszor növelhettem volna a vállalkozásunkat, komolyabb üzleti karriert futhattam volna be, de Isten, úgy érzem, sugalmazott, hogy ez nem nekem való. Megértette velem, hogy én annál lelkibb ember vagyok, és hogy ilyen növekedésre, anyagi többletre törekedve nem lehetnék áldássá a környezetem számára. Önismeretre tanított Isten és arra, hogy neki, ne pedig a világnak és a mammonnak akarjak megfelelni, a kísértések ellenére – hangzik a válasz.

Gyimóthy Ádámék fő jövedelme mindmáig egyrészt a fenntartható erdőgazdálkodás, másrészt a húsmarhatartás. Annak idején főleg mangalica, majd magyar fehér sertésekkel indult az állattartás, de alig egy évtizede átálltak a szarvasmarhatartásra, mert az kevésbé kézimunka-igényes. Itt főleg a borjak eladása a cél.

Itt kerül szó a száj- és körömfájás Északnyugat-Magyarországon jelentkező, nemrég felszámolt járványára. A hazánkat a hetvenes évek óta elkerülő rettegett állatbetegség a Győr-Moson-Sopron megyei Kisbajcs egy nagy állattartó telepén bukkant fel. Hamarosan Dunakilitin, Darnózselin, Levélen is jelentkezett. Utoljára Rábapordányon is észlelték a veszedelmet, ami húsz kilométerre fekszik Gyimóthyék lakhelyétől, a valaha Pápához csatolt Tapolcafőtől. Az említett helyeken minden marha- és sertéstelep teljes állományát le kellett vágni. Összesen nyolc és félezer állatot öltek le és földeltek el a száj- és körömfájás továbbterjedésének megakadályozására.

Mit tesz ilyenkor egy parasztgazda, ha istenhívő? – Mi kis állattartótelepnek számítunk – magyarázza beszélgetőtársam –, ezért enyhébb szabályozás volt érvényes ránk. Azt a védekezést választhattuk, hogy senkit nem engedünk be a telepre, még állatorvost sem. Attól fogva tehát, hogy a közeli Rábapordányon is észlelték a száj- és körömfájást, bezárkóztunk és sűrűn imádkoztunk! Azt gondolom, ha mégis elhullottak volna az állataink, vagy kényszervágást kellett volna alkalmaznunk, nem estünk volna kétségbe, hanem az Úr segítségével, az ő nevében bizakodva újrakezdtük volna az egészet – fogalmaz.

Gyimóthy Ádám a családjával ma „kétlaki” gyülekezeti életet él. Tapolcafőn presbiter, de gyakran megfordulnak a pápai gyülekezetben is. Nem egyszer előfordul, hogy gyülekezeti rendezvényeken ők főznek az egyház helyi népének. – Olykor a pörköltszag hamarabb odavonzza a gyülekezetbe az újakat, mint az orgonaszó – osztja meg gyakorlatias presbiteri tapasztalatát, hozzátéve, hogy Miklós Csongor nemrég érkezett tapolcai tiszteletesük máris ígéretes gyülekezetépítésbe fogott.

Búcsúzás után visszapillantok a környékre: Gyimóthyék lakhelyét egyik oldalról a falu utolsó utcái, a másik oldalról egy nagy nádas, a ház mögött pedig egy általuk telepített akácos övezi. Hozzátehetem: Isten pedig körbeöleli ezt a családot.