Mosolygós bátorítás karácsonyra

Hányadik generációs amerikai?

Nagyszüleim nagyszülei már bizonyosan ott éltek. Édesapám ágáról főleg skótok, angolok, írek a felmenőim. Az arányt nem ismerem, de biztosan sok a skót vér bennem, mert óvatos vagyok a pénzkiadásban... (mosolyog) Anyai nagyapám német, kissé vegyes a családom.

Gyerekkorában milyen szerepe volt a vallásnak?

Szüleim élő hitű, szolgálatokat vállaló emberek voltak egy dél-karolinai metodista gyülekezetben. Mi ahogy hétköznap iskolába, úgy vasárnap templomba mentünk. Az Egyesült Államokban ez nem csak egy órát vett igénybe, hiszen az istentiszteletet vasárnapi iskola, képzés előzte meg korcsoportonként, beleértve a felnőtteket is. Ez ma is így megy ott, a református, evangélikus, metodista, baptista világban.

A magyarhoz képest mennyire szilárd az Egyesült Államokban a felekezeti mintázat, most csak a hagyományos protestáns egyházakat nézve?

Az Egyesült Államokban az emberek jelenleg már kevésbé ragaszkodnak ahhoz a felekezethez, amelyben felnövekedtek. A társadalom eleve mobilisabb. Amikor valaki új városba költözik, az első gyülekezet, amelyet meg fog látogatni, ugyanaz, ahova addig járt, de ha az valamilyen okból nem tetszik neki, szívesen átmegy máshová, megnézni egy másik felekezet hitközösségét.

Vallási svédasztal?

Itt inkább arra gondolok, hogy nálunk egy-egy felekezeten belül gyakori az erős konzervatív–liberális törésvonal. Tehát amikor egy konzervatív, vagy mondjam úgy, újjászületett hívő ember gyülekezeti szinten felekezeti határokat lép át, azt azért teszi, mert hozzá hitvallásilag közel álló gyülekezetet keres. Vagyis: a hagyományos felekezetekbe jobban betört elvilágiasodás miatt nem annyira a felekezet számít, hanem a hitvallás.

Ön mire „kényes” ezen a téren?

Az én hitvallásom egy történelmi hagyományos protestáns látás, döntően Kálvin, Luther vonalán. Eltántoríthatatlan vagyok attól, hogy a Biblia közvetlenül és maradéktalanul Isten Igéje. Ragaszkodni kell hozzá kompromisszumok nélkül.

Tudja kötni valamilyen időponthoz, időszakhoz a hite megszilárdulását?

Tizenhat éves koromig valahogy úgy gondolkoztam, ha több jót teszek, mint rosszat, a mennyországba kerülök. Akkoriban a gyülekezeti ifjúsági csoportban már én voltam az egyik vezető. Egyszer szerveztünk egy lelki hétvégét, annak egy kiscsoportos beszélgetésén a vendég előadó első üzenete ez volt: „Isten szeret téged.” Mondtam magamban: „Hát persze, ezt tudom.” Egy másik tételmondata pedig ez: „Minden ember bűnös.” Mondtam magamban: „Ez nem is kérdés.” Aztán: „Jézus Krisztus az egyetlen út.” Megint bólogattam, a nevelésemből adódóan ezek mind tények voltak előttem. Utána viszont ez a fiú közölte: mindenkinek személyesen kell döntenie, Jézus Krisztus lesz-e a Megváltója, vagy sem. Nos, ez nekem új volt, vagy legalábbis akkor és ott vált fontossá a számomra. Tudniillik az, hogy hoznom kell egy személyes döntést, amely tartalmazza, hogy megvallom a bűneimet, és Jézus Krisztust személyes megváltómnak ismerem el. Rám nehezedett, hogy őrültség volna, ha ezt nem tenném meg. Még akkor, tizenhat évesen igent mondtam arra, hogy Jézus Krisztus legyen a megváltóm, és hogy a tulajdona legyek.

Ebben nincs túl sok misztikusság…

Az mégis szent titok, hogy egy ilyen felismerés, döntés meghozatala miért válik létszükségletté valakiben. Egy kis bizonytalanság azonban továbbra is mocorgott bennem: „Nem túl egyszerű ez így? Csak ennyit kell tenni, nem szükséges még valami teljesítményt leraknom az asztalra?” Nem sokkal később, egy este Billy Graham evangelizációját néztem a televízióban, holott nem ilyen műsorok voltak a kedvenceim. Azon az estén, abban a tanításában így szólt ez a prédikátor: „Ha te egyszer befogadtad Jézus Krisztust a szívedbe, akkor ő, ha megígért valamit, be is tartja azt!” Azóta Isten ígérete az alapja az üdvösségemnek, nem pedig a pillanatnyi érzésem. Többé már nem volt kérdés, van-e Megváltóm és élő hitem. Megszületett bennem a biztonságérzet, a belső békesség.

Következett ebből irányváltás az életében?

Addig átlagos gyerek voltam, a hitbeli kérdések és konzekvenciáik nem izgattak annyira. Inkább sportoltam, tanultam és élveztem a serdülők életét. A hitbeli döntés után megváltozott az értékrendem. Például nem volt már olyan lényeges, hogy én legyek a legjobb futballista az iskolában. Megértettem, hogy az Istennel való kiengesztelődés vagy az üdvösség kérdése nemcsak nekem életbe vágó kérdés, hanem mindenkinek – még ha nem tudják is ezt magukról a legtöbben. A hitem arra sarkallt, hogy próbáljak másoknak segíteni a felébredésben, megértetni azokkal, akiket az Úr elém vezet, mi módon rendeződhet el megnyugtatóan a jövőnk.

Ha már itt tartunk: az Ige mellett hol van a Szentlélek az ilyen lelki folyamatokban?

Nyilvánvaló a Bibliából, de meg is tapasztaltam: Isten Lelke beköltözik a lelkünkbe abban a pillanatban, amikor megtérünk. Akiben nincs meg a Krisztus Lelke, az nem az övé. Isten a Lelkét pecsétként adta a test megváltásának napjáig. Azt is mondja az Ige: „Teljetek meg Szentlélekkel!” Isten Igéje és Lelke együtt segít bennünket a hit útján.

Állandó a Szentlélek jelenléte bennünk?

Nincs szükség arra, hogy újból kapjunk a Lélekből. Képzeljünk el egy pohár tejet, amelybe beleszórunk egy kis kakaóport, majd összekeverjük. Ettől megváltozik a tej színe, íze, jókora változás történik. Ha a Szentlélek beköltözött az életünkbe, és kezd hatni bennünk, továbbra is mi vagyunk mi, de mégis másként tudunk élni a hétköznapokban, mert az Isten Lelke uralkodik bennünk. Ám előfordul, hogy egy idő után a hívő életünk elhalványul, visszaesés következik be, mert nem figyeltünk Jézusra, nem adtunk elsőbbséget a Lelkének. Ez olyan, mint amikor a kakaó, legalábbis a hagyományos, hamar leülepszik a pohár aljára. Ott van benne, de már nem járja át a tejet, és ez meg is látszik a színén. De csak arra van szükség, hogy felkeverjük. A lelki életben pedig az kell, hogy a „vételi lehetőséget” helyreállítsuk. Netán meg kell ehhez vallanunk valami menet közben befészkelődött bűnt az életünkben. Hiszen a magunkban megtűrt bűn a Jézussal való közösség ellen hat, elválaszt tőle. Félelem költözik a szívünkbe, nem tudunk úgy kérni, hogy abban megnyugodjunk… Vagy: engedelmeskednünk kell valamilyen tekintetben, amire már régen kér minket az Úr. Az engedelmesség nem a személyiségünk felszámolása. Javunkra szolgál az, amit Isten kér! Talán az imaéletünket vagy az Igével való foglalkozásunkat kell helyreállítani. Az Igét hallgatni, olvasni, tanulmányozni kell, érdemes elmélkedni is róla, sőt, hasznos kívülről megtanulni belőle részeket. Ha ilyen módokon közeledünk Istenhez, a bennünk élő Szentlélek ismét áthat, irányba állít, erőt ad keresztyén kihívásainkhoz.

Mivel ébresztene kedvet egy istenkereső emberben arra, hogy egyáltalán elkezdje az igeolvasást?

Ismét egy párhuzammal élek. Amikor már több éve Magyarországon tartózkodtam, megismertem a későbbi feleségemet. Megtetszettünk egymásnak, elkezdtünk beszélgetni. Még nem döntöttünk egymás mellett. Haza kellett utaznom egy időre az Egyesült Államokba. Otthon kaptam tőle egy sorsdöntőnek tűnő levelet, de nem volt könnyű elolvasnom a kézírását, ráadásul magyar nyelven írta, amelyet még nem sajátítottam el kellően. Mivel azonban már szerelmes voltam Ibolyába, órákig tanulmányoztam, szótároztam a levelét, silabizáltam a betűket. Azért idézem fel ezt, mert ha nem vagyunk hajlandók tanulmányozni azt, amit Isten üzen nekünk, nem tudunk dönteni mellette és összeforrni vele!

Ön tehát Istennel összeforrva és – gondolom – ifjúi hévvel lépte át a késő Kádár-kori Magyarország határát.

Előzőleg több éve Los Angelesben éltem, 1981-ben jöttem ide, a vasfüggöny mögé huszonöt évesen, lelkesen, küldetéssel, de úgy, hogy nem sok fogalmam volt a térségről. A Timóteus Társaság nevű missziós szervezet Magyarországot szánta nekem működési területként. Elfogadtam, Isten vágyat ébresztett bennem: de jó volna segítséget adni olyan embereknek a keresztyénné válásban, akiknek ebben korlátozottak a lehetőségeik!

Lehetett itt misszionáriusként működni?

A nyolcvanas években természetesen nem fedhettem fel, hogy misszionáriusként érkeztem. Az első másfél évben turistaként voltam itt, harminc naponként el kellett hagynom az országot. Ilyenkor Bécsben aludtam egy éjszakát, a következő nap visszajöttem. Mindig mennem kellett a követségre új vízumért, egy kis szorongással, megadják-e vagy sem. A magyarok végül is mindig adtak, ellentétben például a románokkal, náluk a kollégáim könnyen feketelistára kerültek. Úgy oldottam meg hosszú távon a maradás kérdését, hogy teológus lettem a Budapesti Református Teológiai Akadémián. Diákként már huzamosan itt lehetett tartózkodni, ráadásul eleve azzal a megbízatással jöttem, hogy egyetemistáknak szolgáljak.

Még nem volt diplomája?

Kint már szereztem felsőfokú végzettséget a sport- és szabadidő-szervezés területén. Úgy terveztem eredetileg, hogy néhány évig maradok, és Amerikában iratkozom be teológiára, de közben még inkább a szívemre helyeződött ez az ország. Nem látszott, mennyi ideig tart az a kis vallási tolerancia, nyitottság, amely tapasztalható volt, belátható időn belüli rendszerváltásban nem lehetett bízni. Ezért úgy gondoltam, a hitépítő munkát a magyarok között addig kell végeznem, amíg lehet. A budapesti teológián pontosan olyan fiatalokkal kerültem kapcsolatba, akikről reméltem, majd segíthetnek a misszió hatékonyságának a növelésében.

Megfigyelték?

Bizonyosra veszem, de összeütközés nem lett belőle. Egyszer történt, hogy elvittek az őrszobára hozzánk tartozó fiatalokat, mert evangéliumi füzeteket osztogattak a Balaton partján, de órák múlva elengedték őket. Azt mondták a rendőrök, iratot terjeszteni nem szabad, beszélni másoknak a vallásról igen. Ettől függetlenül óvatosságra törekedtünk, ha egy-egy konferenciát szerveztünk egyetemistáknak.

Volt fogékonyság az akkori magyar értelmiségi fiatalokban?

Sok lelkigondozói helyzet adódott, mert egy múlt rendszerben nevelkedett, átlagos tudású egyetemista sosem hallotta még a keresztyén tanítást. Mivel Pálhegyi Ferenc lánya közöttünk volt, gyakran Feri bácsi lakásán tartottuk az alkalmainkat vagy negyven egyetemista részvételével. A rendszerváltozás után már termet bérelhettünk az alkalmainkhoz.

A politikai fordulat után mi változott a hivatásában?

A szabaddá vált országban végre vállalhattam, hogy misszionárius vagyok. Előzőleg, 1989-ben elvégeztem a teológiát, illetve létrehoztuk a Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítványt, a KIA-t. 1990-től maga a feladat is változott. Az egyház előtt hirtelen nagy lehetőségek nyíltak. Például elhárult az akadály az iskolai hitoktatás elől, csakhogy nem voltak hitoktatók. Képzési kínálatukban a teológiák nem tudtak egyből alkalmazkodni az új helyzethez. Ifjúsági munkát végezni, házasságról tanítani, hitbeli növekedést segíteni, egyáltalán gyülekezetet építeni – ezek nem kaptak nagy hangsúlyt a teológiákon. Ezért az első években, évtizedekben próbáltunk képzési segítséget adni a lelkészeknek, gyülekezeti szolgálóknak. Később, ahogy változott az egyházi teológiai oktatás, inkább a bátorítást vállaltuk, például továbbképzésekkel, evangelizációs sorozatok, gyülekezeti tábori szolgálatok, csendeshétvégék tartásával. Az említett KIA révén bibliaközpontú hitmélyítő, illetve konzervatív tanításokat tartalmazó könyveket adtunk és adunk ki.

Önnel ellentétben nem minden misszionárius tudott hosszú távú tekintélyre szert tenni református gyülekezetek körében. Vagy tévedek?

Ennek a leggyakrabban szereptévesztés volt az oka. Vannak, akik Magyarországra érkezve szinte Isten ajándékának tüntették fel magukat. „Én fogom megmutatni nektek, hogyan kell csinálni a dolgokat, ha az én programomat valósítjátok meg, siker lesz!” Jómagam azt ismertem fel, nem az a feladatom, hogy újra feltaláljam a kereket. Nem kell megmondani a magyaroknak, mit tegyenek, segítséget kell adni ahhoz, ami ötszáz éve itt van és jól működik, hogy még hatékonyabb legyen. Ehhez nem szükséges gyülekezetet sem szétszerelni, sem plántálni.

Milyennek látja vallási szempontból a magyar társadalomfejlődést?

Teológushallgató koromban jóval több reformátust tartottak számon az országban, de csak statisztikailag, a hagyományoknak megfelelően. Történt ugyan tényleges megfogyatkozás, átlagosan egy kicsivel kevesebben járnak templomba, mint akkor, de úgy látom, ma sokkal többen mennek amiatt, mert szívügyük, lelki szükségletük az Ige és a gyülekezeti közösség. Szembetűnő nekem az a változás is, hogy míg a rendszerváltozás előtt csak néhány gyülekezet volt erős Budapesten, most minden fővárosi kerületre jut legalább egy, ha nem több. És nagyobb számban vannak odaszánt lelkészek, mint akkor.

Vagyis nem egyértelműen kedvezőtlen az önben élő kép a statisztika ellenére?

Nem, mert az élő hitű emberek az egyházban alighanem többen vannak, mint annak idején. De a szekularizáció előrehaladásának következtében az átlagos felkészültségű ember bibliai ismerete a korábbiaknál is sokkal kevesebb. Ezért a misszió ügye nehezült. Már nem olyan a helyzet, mint Billy Graham idejében, a hatvanas-hetvenes években, amikor Amerika hagyományosan erősen vallásos, protestáns társadalom volt, és ez a nagy evangélista, prédikátor erre az alapra tudott építeni.

Mit tudott akkor elérni Billy Graham a tengerentúlon?

Mivel tudott alapozni az ősöktől áthagyományozódott hittudásra, csak egy-két lépcsőt kellett megugraniuk azoknak a fiataloknak, akik meg szerettek volna térni. Így a hippimozgalom és a drogfüggés elterjedésével párhuzamosan jelentékeny ébredés is történt az Egyesült Államokban.

Ma nemcsak szekularizáció van világszerte, hanem számtalan provokáció is, erkölcsi, bioetikai témákban…

Nehéz hűnek maradni az igazsághoz, miközben a szeretetet is megéljük – keskeny az ösvény, amelyen járnunk kell. Fontos a határozott kiállás, de ugyanennyire lényeges, hogy megmutassuk a világnak: Isten valami különlegesen értékeset kínál minden ember számára, ami nélkülözhetetlen az életükben. Emellett az egyház szeretetteli közösségként támogatást és segítséget nyújt mindenkinek, aki hozzá fordul.

Gyermekeik felnőttként az Egyesült Államokba költöztek?

Mindenki azt feltételezte, hogy külföldre mennek majd. Érdekes módon azonban mindhárman itthon maradtak felnőttkorukban is. Hüledeznek sokan, és gyakran tanácsolják nekik a kivándorlást, merthogy akkor több pénzt keresnek majd. Csakhogy a mi családunk és benne a mi gyermekeink értékrendjében nem a pénz és a jólét van legfelül. Inkább a kapcsolatok a meghatározók, a családdal, a barátainkkal, illetve Istennel. Így mind maradunk! Hozzáteszem, azért is örülök most, hogy Magyarországon élnek mind ők, mind az unokák, mert itt nincsenek kitéve az ottanihoz hasonló feszültségeknek, provokációknak.

A woke-ra gondol?

Arra is. Magyarországon még zavartalanul mondhatom az unokáimnak, az esetleges retorzió veszélye nélkül, hogy te igazi fiú vagy, a nővéred igazi lány.

Milyen tanácsot adna búcsúzóul karácsonyra?

Az apostolok cselekedeteiben Pál emlékeztet Jézus szavaira: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” Ez a gondolat régóta iránytűként szolgál számunkra a karácsonyi készülődés folyamán. Mindig azt tartjuk szem előtt, kinek mit tudnánk adni az ünnep alkalmával. Ki az, aki anyagi támogatásra szorul? Ki az, akinek időt és figyelmet szentelhetnénk? Talán egy szeretetotthon lakóját kellene meglátogatnunk… Mindenki maga döntse el, hol és hogyan segíthet. A lényeg azonban ugyanaz: az igazi öröm karácsonykor nem abban rejlik, hogy mit kapunk, hanem abban, hogy mit adhatunk másoknak!