Ötszáz év hűségben

Kettőszázharminchárom. Ennyi éve áll Enying főutcáján a reformátusok jelenlegi temploma, e helyen a sorban a harmadik épület, amelyet Isten tiszteletére emeltek. Az első, a reformáció idején „áttért” templom a már régen nem létező vár kápolnája volt. A mostani helyén 1680-ban ácsoltak fatemplomot, negyven évvel később ugyanitt kőből és vályogból építettek újat, majd hetven év elteltével ismét nekiálltak az építkezésnek. Ennek az eredménye a ma is látható, késő barokk stílusjegyeket mutató épület, amelyhez 1846-ban építettek mellékhajót, ekkor kapott toronyórát is. Utóbbi a második világháborúban akkor semmisült meg, amikor ellőtték a templom tornyát.

Harangjai is fiatalok, mert az idősebbeket mindkét világháborúban elkobozták, helyettük Szlezák Rafael öntött három másikat Rákospalotán 1946-ban. Két évvel később újították fel először az 1887-ben, Angster József által épített egymanuálos, tizenkét regiszteres orgonát. A hangszer jelentős szerepet tölt be a gyülekezet életében, kora és felújítás után kiáltó állapota ellenére állandó szereplője a számos Balaton-parti vendéget vonzó Nyáresti Orgonamuzsika koncerteknek. A hangversenyek művészeti vezetője ifj. Szotyori Nagy Gábor orgonaművész.

A templomkert különlegessége a talán még az épületnél is idősebb szégyenkő, ilyet régebben számos templom előtt lehetett látni, de ma már csak pár tucat látható belőlük. Iván Géza lelkipásztor szerint ma is fontos üzenetet hordoz az évszázadok óta földön fekvő, málló mészkő, ez pedig az elfogadás.

– A szégyenkő pedagógiájának lényege nem az volt, hogy aki „hülyeséget” csinált, azt egyszerűen kiállították ide, hanem ahogyan a gyülekezet jött ki az istentiszteletről, a híveknek kellett valami jót is mondaniuk az éppen szégyenkezőnek. Így vált ez egyszerre a bűnhődés és a feloldozás helyszínévé. A gyülekezet nem közösítette ki, hanem megerősítette, hogy ő mindezek ellenére még mindig közéjük tartozik – magyarázza.

Az elfogadás ma is jellemző az enyingi gyülekezetre, ahogyan harmincöt évvel ezelőtt is, amikor Demény István Enyingre érkezett számos más erdélyivel együtt, akik Hajdú Zoltán akkori lelkipásztor segítségével találtak új otthonra a városban és a gyülekezetben. – Házasság és munka, ezek hoztak Enyingre. Erdélyben, Bonchidán születtem, református közegben nevelkedtem és éltem. Ideköltözve teljesen természetesnek találtam, hogy csatlakozom a gyülekezethez, mert köztük érzem otthon magam – vallja be.

– Bár senkit sem ismertem, gyorsan elfogadtak – emlékszik vissza Demény István, aki hamar tagja lett a Keresztyén Ifjúsági Egyesület helyi csoportjának. – Kiválóan működő, szeretetteljes, tettre kész közösségre leltem köztük. Természetesen mind a húszan-harmincan jelen voltunk vasárnaponként az istentiszteleteken, de szerettünk részt venni a közösségi munkákban is. Például együtt betonoztuk a járdát itt, a templom körül – ugrik vissza három évtizedet emlékeiben István, aki 1992 óta presbitere is az egyházközségnek, polgári foglalkozását tekintve pedig zenetanár, a rézfúvós tanszak vezetője a gyülekezet iskolájában. – Két év múlva érem el a nyugdíjkorhatárt – teszi hozzá.

A közösségi munka szeretete azóta sem veszett ki az enyingi reformátusokból, ha dolog adódik, egy emberként mozdul meg a gyülekezet, legyen szó temetői fűkaszálásról, templompadfestésről vagy szeretetvendégségről.

Iván Géza 2006-ban csatlakozott a gyülekezethez, s bár budapesti születésű, mégis a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház kötelékéből igazolt át Enyingre. Öt évet töltött a határon túl, mielőtt elődje, Hajdú Zoltán meghívta volna őt beosztott lelkésznek.

– Zoli bácsi tudatosan készült arra, hogy ha majd két évvel később nyugdíjba vonul, utódja ne zsákbamacska legyen – fogalmaz Iván Géza. – Fontosnak tartotta, hogy az iskolafenntartó gyülekezet következő vezetője hogyan tud majd szót érteni az igazgatóval, az igazgatóhelyettessel, a pedagógusokkal. Úgy vélte, kétesztendőnyi „próbaidő” elegendő lesz arra, hogy ha ezen időszak alatt nincs különösebb panasz a beosztott lelkészére, illetve ha ő sem mond mást, akkor a presbitérium ennek elteltével kiírja a választást. Ha mégsem válna be, akkor pedig lesz mód másikat keresni – meséli.

Végül nem érkezett panasz Iván Géza munkájára, őt sem riasztotta el a feladat, így 2008-ban, Hajdú Zoltán nyugdíjba vonulása után megválasztották. – Kimondottan rokonszenvesnek találtam ezt az iskolafenntartó gyülekezetet, ahol pezsgő az élet, sokrétűek a feladatok – sorolja a döntése indokait.

A hatezer-ötszáz fős Enyingen nyolcszázkilencvennégyen (tizennégy százalék) vallották magukat reformátusnak a 2022-es népszámláláson, Iván Géza szerint ebből mintegy hétszázat tartanak nyilván, de csupán kétszáztizenhatan fenntartói az egyházközségnek, egy átlagos vasárnapi istentiszteleten harmincan-harmincöten vesznek részt. – Átmeneti időszakot él a gyülekezet, sorra temetjük el idős tagjainkat, ezekben az években dől el, érkezik-e utánpótlás, megmarad-e a közösségünk – mondja a lelkipásztor, aki reménykeltőn hozzáteszi: tavaly huszonhat keresztelőre jutott tizenkét temetés.

A fogyatkozás ellenére jó hangulat uralkodik a református gyülekezetben, a lelkészük szerint mindenképpen, ő a tavaly felállított presbitériumot is megdicséri. – Olyan elöljáróink vannak, akik nem zsűrizik a lelkipásztor vagy egymás munkáját, hanem segítik azt – mondja Iván Géza. Enyingen fél tizenegykor kezdődik a vasárnapi alkalom, ezzel párhuzamosan gyermek-istentiszteletre várják a kisebbeket Kovács László tanító-hitoktató szervezésében. Fontosnak tartják a pátoszt kerülő, közvetlen, emberi hangnemet akármilyen gyülekezeti program esetén, mert Jézus is erre tanít.

Minden hónap utolsó vasárnapján zenés családi istentiszteletre jönnek össze, amelyen hónapról hónapra egy-egy tinódis osztály szolgál. Kiemelt istentiszteleteiken Bálint Győző zongoraművész kántorizál, aki az iskolában is tanít.

Kiemelt helyen áll az ökumené is a közösség képzeletbeli fontossági rangsorában, ennek megfelelően minden hónapban egyszer „Írás-olvasó találkozót” szerveznek, amely voltaképpen felekezetközi bibliaóra az iskola pedagógusaival, a római katolikus és az evangélikus testvérekkel együtt. Az ökumené mindig is jellemezte Enyinget, mi sem példázza ezt jobban annál, hogy annak idején a falut birtokló katolikus Batthyány-család jelentős mennyiségű téglával segítette a kálvinistákat templomuk felépítésében. – Szerintem ez az élő ökumené – egészíti ki Szabó Szilárd iskolaigazgató.

A gyülekezet rendszeresen kirándul, akár országhatáron kívülre is, már amennyire ezt az időjárás lehetővé teszi. A márciusi túrájukat éppen a mostoha körülmények miatt halasztották el május végére. Korábban igen szoros testvérkapcsolatot ápoltak az erdélyi Bánffyhunyad református gyülekezetével, az elmúlt években a horvátországi gyülekezetekkel vonták még közelebbire kapcsolatukat – mindkét kötelék, az erdélyi és a drávaszögi–kelet szlavóniai is még Hajdú Zoltán lelkipásztorsága idejében szövődött.

Az enyingi református gyülekezetben évszázados múltra tekint vissza az oktatás támogatása. Iskolájukról már 1721-ből található feljegyzés, és azt is tudni, hogy 1827-ben építették jelenlegi helyén az első iskolaépületet, majd 1939-ben újat emeltek ugyanott. Abból is látszik, mennyire fontos volt az elődöknek a diákság, hogy az újonnan épített tanintézmény világháborús sérüléseit hamarabb kijavították, mint a templomon esetteket – azonban a felújítás után egy évvel államosították az iskolát, amely egészen 1991-ig a városi iskola alsó tagozatának adott otthont.

Hajdú Zoltán 1979-től szolgált Enyingen, és az általa vezetett gyülekezet, amint lehetőség adódott rá, visszaigényelte az épületet az államtól.

– 1991-ben kaptuk vissza, öt évig gyülekezeti célokra használtuk, majd a millecentenárium évében az egyházközség megalapította a Tinódi Lantos Sebestyén Református Zeneiskolát – mondja Demény István, aki az új kezdet óta tanára az intézménynek. Egy évvel később a zeneművészeti tanszakok mellett képző- és iparművészeti ágakkal (rajz–festészet, valamint kerámia tanszakok) gazdagodott, művészeti alapiskolává vált. Abban az időben a Tinódi nemcsak a Mezőföldi Református Egyházmegye, hanem egész Közép-Európa első egyházi fenntartású művészeti iskolája volt.

Katóné Szántó Márta, aki ma már nyugdíjas, ekkor csatlakozott az intézményhez. Korábban Enying állami iskolájában tanított, de mint mondja, férjével nem érezték jól magukat abban a közegben. – Kicsit kilógtunk a sorból, majd Zoli bácsi – akit nagy jótevőnknek tartunk – áthívott bennünket. Én rajzot, festészetet tanítottam, a férjem pedig kerámiát. Rengeteg gyerek járt hozzánk – emlékszik vissza Katóné Szántó Márta.

– Megtaláltuk a helyünket. Mi is máshonnan érkeztünk ide, de csak azután éreztük, hogy kezdünk gyökeret verni, miután tinódis tanárok lettünk. A gyerekek révén telepedtünk meg igazán – jelenti ki.

Egészen 2002-ig kellett várni, hogy Enyingen több mint fél évszázadnyi szünet után újra elkezdődhessen a református általános iskolai oktatás. Az intézmény jelenlegi főigazgatója, Szabó Szilárd a Reformátusok Lapjában bukkant arra a hirdetésre, amelyben földrajz–történelem szakos pedagógust kerestek Enyingen, ő pedig éppen az volt.

– Lelkészgyerek vagyok, édesapám Balatonlellén szolgált, ott nőttem fel. Jól ismertem Zoli bácsit, a családját is, hiszen együtt fociztunk az egyházmegyei táborokban a gyermekeivel, például Hajdú Zoltán Leventével, aki most Szólád lelkipásztora. A 2003-ban indított felső tagozatnak már alapítójaként szerepeltem – emlékszik vissza az igazgató, aki pozíciójából adódóan a presbitérium tagja is. – Zoli bácsi 2008-ban ment nyugdíjba ebből a tisztségéből is, és bár nem engem jelöltek az első helyen, én lettem az utódja – mondja. Az alig tizennyolc kilométerre fekvő Siófokról ingázik naponta, viszont két lánya is a Tinódiban végzett.

Szintén Siófokról jár át az iskola igazgatóhelyettese, a matematika–biológia szakos Purger Mercédesz. Szabó Szilárdhoz hasonlóan 2003-ban került a Tinódiba. Bár az ő gyermekei a lakóhelyükön járnak iskolába, maga semmi pénzért nem váltana, holott rendszeresen megkeresik ezzel a siófoki kollégák. – Igaz, közelebb volna, de nekem többet jelent, hogy itt dolgozhatok, mint hogy naponta negyven perccel kevesebbet utazzak. Nem véletlenül már huszonkét éve ez a munkahelyem, rengeteg szeretetet kapok az iskolától: a vezetőségtől, kollégáktól, diákoktól – beszél ragaszkodásának okáról.

Devecseriné Pelentai Csilla született enyingi, diákkorában Katóné Szántó Márta biológia-, férje, Kató Balázs pedig osztályfőnökeként magyartanára volt, és mint mondja, neki köszönheti, hogy ő is pedagógus lett. Kisebb-nagyobb vargabetűkkel került 2018-ban a gyülekezet iskolájába, ahol magyart és drámát tanít.

– Én is az állami rendszerből érkeztem, felszabadulásként éltem meg az idekerülést, mert olyan támogatást kapok a munkámhoz, amelyet máshol nem. És szabadságot, ez különösen fontos – jelenti ki. – Nem ellenőriznek folyamatosan, például miközben egy műsorra készülünk a gyerekekkel, nem szólnak bele, hogy ezt nem lehet, vagy inkább azt kellene. Motiváló érzés – teszi hozzá.

A kezdetektől itt tanító pedagógusok kiemelik Hajdú Zoltánné Éva néni töretlen munkakedvét és precizitását, amellyel férje mellett az iskola újraindításából, majd iskolatitkárként annak vezetéséből is kivette a részét.

A Tinódi Lantos Sebestyén Református Általános Iskola és Alapfokú Művészetoktatási Intézménynek kétszáznegyvenhat általános iskolás és közel négyszáz művészetis diákja van. Azért ekkora az eltérés a két adat között, mert a művészetibe nem csak tinódisok járnak, illetve az elmúlt években két új telephelyet is létrehozott a gyülekezet, egyet a papkeszi, a másikat a litéri református alapintézményben.

– Korábban a gyülekezet építette az iskolát, most fordítva – fogalmaz találón Katóné Szántó Márta. Kiderül, nemcsak arra gondol, hogy a diákok is kiveszik a részüket az iskolával szemben álló templomban adódó feladatokból, mint mondjuk annak takarítása vagy éppen a padfestés, amelyet együtt végeztek a gyülekezeti tagokkal, hanem arra is: akadnak olyan diákok, sokszor a családjukkal együtt, akik ballagás után is feltűnnek az istentiszteleteken.

Iván Géza realista: – 1948-ig az egyházi iskola és az otthon, a család értékrendje között harmonikusabb volt a kapcsolat, ezért az iskola a gyülekezet veteményeskertje volt. Ma azt látjuk – nem csak Enyingen –, hogy mivel az iskoláinkkal állami közfeladatot vállalunk át, a missziói hatásuk elmarad a rendszerváltáskor megfogalmazott közegyházi elvárásainktól. Ugyanakkor – folytatja – „a közös értékek értékközösséget teremtenek” (Koncz Balázs). Amíg a magas színvonalú oktatás mellett a családok azt is megtapasztalják, hogy Jézussal kapcsolatba lehet kerülni, és ez a kapcsolat – az imádság, a bibliaolvasás, az istentiszteleti közösség – működik, addig van létjogosultsága az iskolafenntartó gyülekezetnek. Akik a Jézussal való személyes kapcsolat értékét egyszer felfedezik, azok megtalálják egymást. A gyülekezeti közösséget csak ez a boldog tapasztalat építi – vallja.

Az utóbbi idők gyakorlata szerint ma már az a jellemzőbb, hogy például amikor a gyermeket elhozzák vasárnap istentiszteletre, a szülő is beül a templomba, míg korábban be sem jöttek, vagy ha igen, csak addig, amíg a kicsik átmentek a saját alkalmukra.

A gyerekek nem csak istentiszteleti alkalmon látogatják a templomot. Az oldalhajó karzatán például galériát alakítottak ki még Hajdú Zoltán vezetésével – ifjúsági alkalmak, kiállítások és a tinódis diákok alkotásainak bemutatása céljára. – Sokszor jönnek ide: kakaókoncertekre, a gyülekezet körében tartott előadások próbáira, bábelőadásokra és más alkalmakra. Jól ismerik minden zegét-zugát – magyarázza Katóné Szántó Márta.

– És gyakorlati okokból is előfordulunk itt – veszi át a szót Szabó Szilárd. – A robotika szakkör drónröptetései is a templomban kezdődnek. Tizenöt méter a belmagasság, nincs szél, repülési engedélyt sem kell kérni – érvel az igazgató, aki a szakkört vezeti.

Iván Géza szerint igazságtalan lenne az iskola gyülekezeti jellegét pusztán a vasárnapokon lemérni. Szerinte a felnőttalkalmak negyvenöt-ötven perce, a liturgia valóban nem túl vonzó egy mai fiatalnak. Úgy látja, a református oktatás eredményessége másként is megmutatkozhat.

– Elballagott egy diákunk, egy nagyobb város szakközépiskolájában folytatta a tanulmányait, ahol az egyik pedagógus elkezdett az óráján ateista propagandaszöveget mondani. Ekkor ez a kislány felállt, és kijelentette: „Bocsánat, én református vagyok, és ezzel nem értek egyet!” Sok ehhez hasonló, a szívünket melengető történetet hallunk, ilyenkor azt mondjuk egymás között: „Akkor ezt mégsem szúrtuk el annyira…”