Otthonra találni a református végvárban

Balassagyarmat neve történelmi képeket idéz: határvidéket, végvárakat, az Ipoly közelségét. Molnár Ambrus református lelkipásztor szerint nem véletlen, hogy a reformátusság helyzetét is gyakran írják le ezzel a szóval: végvár. Egy átlagos vasárnapon nemcsak Balassagyarmatról, hanem a környező településekről és a Felvidékről is érkeznek testvérek. Sokan máshol élnek, máshol dolgoznak, és egy harmadik helyen járnak gyülekezetbe. Ez hétköznapokon nehézség is: az alkalmakra elsősorban azok tudnak eljutni, akik helyben élnek vagy dolgoznak. A vasárnap ezért még inkább a gyülekezeti élet csúcspontja. – Gyakorlatilag ezek ünnepi alkalmak, hogy együtt lehetünk, egymás szemébe nézhetünk, és megkérdezhetjük a másikat, mi történt vele az elmúlt héten – fogalmaz Molnár Ambrus.

Amikor arra kérjük, három szóval jellemezze a gyülekezetet, ezt mondja: hűség, összetartás, elköteleződés. Mindhárom mögött ott van a szórványhelyzet valósága. Balassagyarmaton nem magától értetődő, hogy valaki református közösséget keres, ezért a megmaradáshoz tudatos kapcsolatépítésre, személyes megszólításra, kitartásra van szükség. A kis létszám így azt is jelenti: minden jelenlétnek súlya van. – Itt van egy közösség, amelynek a tagjai szeretik egymást, és akik között jó együtt lenni – mondja a lelkipásztor. Szerinte, aki kívülről érkezik, sokszor ezt a családiasságot érzékeli először.

A Balassagyarmati Református Egyházközséget május végén, Szentháromság vasárnapján a Kossuth rádió hallgatói is megismerhetik. Ez az ünnep talán csendesebben van jelen, mint a karácsony, a húsvét vagy a pünkösd. Molnár Ambrus mégis először tágabb kontextusból közelít ennek megfejtéséhez: szerinte a keresztyén élet legnagyobb ünnepe maga a vasárnap. – A keresztyének kezdettől fogva azért gyülekeznek össze a hét első napján, mert Krisztus feltámadását, a halál feletti győzelmét ünneplik. Ezért a „sima vasárnap” sem lehet másodlagos vagy megszokásból letudott alkalom – hangsúlyozza.

Szentháromság vasárnapja ebbe a rendbe illeszkedik: segít rácsodálkozni arra, kicsoda az Isten, akinek a nevében a gyülekezet hétről hétre összegyűlik. A lelkipásztor szerint a Szentháromság a keresztyén istenkép lényege: azt mutatja meg, hogy Isten közösségben van önmagával, és a tökéletes élet közösségi élet. Ez Balassagyarmaton különösen erős gondolat, hiszen a gyülekezet élete is kapcsolatokból épül. – Ha engedünk az individualizmusnak, és a kapcsolatainktól hátrébb lépve csak saját magunkat akarjuk megvalósítani, akkor távolabb kerülünk attól az istenképtől, amelynek képére teremtettünk – fogalmaz.

Molnár Ambrus szerint az istentiszteletre lelkileg is meg kell érkezni. – Fontos az időben érkezés, hogy legyen időnk ráhangolódni arra, amikor Isten egészen személyesen akar megszólítani bennünket – hívja fel a figyelmet. A rádiós közvetítésben a gyülekezet szolgálati gazdagságából is megmutatnának egy-egy szeletet. A záróéneket a gyülekezeti zenekar kíséri majd, és elhangzik egy gyülekezeti tag saját verse is. Mindez láthatóvá teszi: az istentisztelet nem egyetlen ember szolgálata, hanem a gyülekezet közös jelenléte, figyelme, éneke és válasza Isten Igéjére.

A gyülekezet történetében több emlék erősíti az önazonosságot: Zeke Kálmán gyülekezetszervező főgondnok alakja, az 1660-as Váradi Biblia, valamint Tildy Zoltán református lelkész, egykori köztársasági elnök harangadománya is. Molnár Ambrus szerint a balassagyarmati református gyülekezet azért jöhetett létre, mert voltak emberek, akik nem akartak gyülekezet nélkül élni. Ez nem hangzatos mondat, hanem gyakorlati áldozatvállalás volt: időt, pénzt, szervezőmunkát tettek bele. – Zeke Kálmán a XIX–XX. század fordulóján a közösségépítés meghatározó alakja volt; a megyei bíróság kiemelt bírájaként dolgozott, közben pedig a rendszeres istentiszteleti élet megszervezésén, a templom- és parókiaépítés ügyén fáradozott – fejti ki a lelkipásztor.

Ez a lelkület ma is ismerős. A gyülekezetnek fenn kell tartania az infrastruktúrát, elő kell teremtenie a szolgálat anyagi feltételeit, és működtetnie kell a közösségi életet. Ez kis létszámmal nem csekély feladat, mégis vannak összefogási pillanatok. – A gyülekezet akkor gyülekezet, ha van mögötte egy közösség, amely szereti Istent, és kész megnyitni az életét, idejét, pénzét és szolgálatát az Úr előtt – részletezi Molnár Ambrus. Itt a gyülekezeti élet nem magától adott intézmény, hanem hűségből és elköteleződésből áll össze.

Demes Kenéz Ildikó története egészen más: családjával Kárpátaljáról jött át Magyarországra 2022. február 24-én, a háború kitörésének napján. Balassagyarmat közelében élő nővére fogadta be őket. Néhány hét után úgy látták, hogy nem tudnak hamar hazamenni, ezért gyülekezetet kerestek. Az interneten találtak rá a balassagyarmati egyházközségre, ezután keresték fel a református templomot. Demes Kenéz Ildikó úgy emlékszik, akkor nagyon vágytak az Úr házába. A helyzet nehéz volt, az otthonukat kellett hátrahagyniuk, keresték Isten jelenlétét. A gyülekezetben nagy szeretettel fogadták őket, és már az első istentiszteleteken azt érezték, mintha az Ige nekik szólna. – Olyan volt, mintha otthon lettünk volna ezekben az órákban, amikor itt voltunk. Ez rendkívül sokat segített – idézi fel.

A döntésben, hogy végül Balassagyarmaton maradjanak, a gyülekezetnek is meghatározó szerepe volt. Bár többfelé élnek, itt olyan közösségre találtak, amely a második családjukká vált. Demes Kenéz Ildikó bibliaórákról, női körről, takarításokról, közös főzésekről is beszél: olyan alkalmakról, amikor nemcsak feladatot végeznek, hanem közben hordozzák is egymást. Másfél éve vesz részt aktívabban a szolgálatokban; legközelebb a gyermek-istentiszteleti szolgálat áll hozzá. Pedagógusként otthonos terep számára a gyerekek világa, mégis izgult az első alkalom előtt. Aztán megtapasztalta, hogy a kicsik figyelnek, énekelnek, kérdeznek, és örömmel kapcsolódnak. – A gyerekeknél nem kell kulcs, mert még tárva-nyitva áll az ajtó. Elsősorban nem tanítani kell őket, hanem beszélgetni velük, és természetesen hallaniuk kell: Isten szereti őket – magyarázza. A pedagógus a hétköznapokban matematikát tanít a technikumban. Bár órái nem kifejezetten hitbeli kérdésekről szólnak, diákjai gyakran kérdezik Istenről, a Bibliáról, a templomba járásról, szeretetről. – Volt, hogy vizsga előtt kerestek meg: „Tanárnő, imádkozzon értünk!” Nem templomba járó fiatalokról volt szó, mégis tudták rólam és a férjemről, hogy hívő emberek vagyunk – mondja. Szerinte a hit sokszor nem a nagy kijelentésekben, hanem a reakciókban látszik meg.

Feketéné Benkó Katalin kántor gyülekezeti története a kilencvenes évekig nyúlik vissza. Alsó tagozatos gyermekként érkezett először a gyülekezetbe: a nagyanyja vitte el az akkori lelkipásztorhoz, miközben a gyerekek a karácsonyi műsorra készültek. Ő akkor leült közéjük, és ott is maradt. Később rendszeresen járt templomba, majd az egyetemi évei idején rövidebb szünet következett. Az ezredfordulón hívták vissza szolgálattevőnek, amikor kántori helyettesítésre volt szükség. Ének-zene tagozatra járt, zongorázni tanult, majd 1994-ben Orosházán részt vett egy nyári kántorképzőn, ahol végképp magával ragadta az egyházzene világa. A kántori szolgálatban ma is az együtténeklés, a zene és az orgona öröme vonzza a leginkább. Kezdetben előfordult, hogy a gyülekezet és a kántor még kereste egymást az éneklésben, de ezeket közösen megoldották.

Mosolyogva idézi fel azt is, hogy Molnár Ambrus édesapja, a gyülekezet korábbi lelkipásztora olykor közvetlenül az istentisztelet előtt cserélte ki az énekszámokat. – Volt úgy, hogy meglepetés volt nekem is, mit kell játszanom, de hála Istennek ez soha nem okozott problémát. Érdekessé tette a szolgálatot – meséli. A gyülekezet kántora ötgyermekes édesanya. Férje presbiter, gyermekeik is a gyülekezetben nőnek fel: hárman már konfirmáltak, az egyik fia a közvetítési szolgálatban vesz részt, a lányai a nyári táborokban segítenek, a kisebbek pedig egyszerűen jönnek a családdal, és belenőnek abba, hogy mit jelent a közösséghez tartozni. Isten jelenlétét a templomban, orgonálás közben különösen erősen tapasztalja meg Feketéné Benkó Katalin. Amikor fölcsendül az orgonahang, számára ez azt is jelenti: itt van vele a Jóisten. – Az, hogy együtt vagyunk, és utána, amikor kijövünk, együtt közösségben, olyankor a Jóisten összeköt minket – fogalmaz.

A gyülekezet jövője azokon a fiatalokon is látszik, akik természetesen kapcsolódnak be a közösség életébe. Demes Olivér tizenhat éves, két éve konfirmált, szüleivel együtt jár istentiszteletre. – Minden vasárnap igyekszem eljönni a szüleimmel. Két évvel ezelőtt konfirmáltam, a zenekarban is részt veszek, amikor lehet, ukulelézek. A közvetítési szolgálatot is elkezdtem, abban még csak kezdő vagyok, de igyekszem azt is behozni. A magánéletemben otthon próbálok mindennap Bibliát olvasni és imádkozni – mondja.

A konfirmációra nem látványos fordulatként tekint vissza, hiszen gyermekkora óta hitben nevelték, mégis fontos lépésnek tartja: úgy érzi, közelebb került Istenhez, és megvallhatta saját hitét. Az ifjúsági alkalmakon hétről hétre bibliai és hitbeli témák kerülnek elő: megbocsátás, hit, a Szentlélek szerepe vagy éppen az, hogy hogyan lehet olvasni és értelmezni a Bibliát. Olivér szerint ezek mélyítik az Istennel való kapcsolatát. Amikor arról kérdezzük, hogy hogyan lehetne több fiatalt megszólítani, nem látványos programot említ, hanem beszélgetést. – Először meg kellene kérdezni őket arról, mit gondolnak a hitről, az egyházról és a közösséghez tartozásról – fejti ki. Balassagyarmaton a fiatalok megszólítása nem hangos kampányként jelenik meg, hanem személyes kapcsolódásként. Valaki kérdez, valaki válaszol, valaki eljön, valaki marad, valaki szolgálni kezd. Demes Olivér történetében éppen ez látszik: a gyülekezeti életbe nemcsak belenőni lehet, hanem benne maradni, benne kérdezni és benne szolgálni is.

A gyülekezeti élet gazdagabb annál, mint ami egy-egy vasárnap látható. A központi alkalom a bibliaóra, a közösségi bibliatanulmányozás. Gyakran a vasárnapi Igére készülnek elő, de nem egyszerűen a prédikáció bevezetőjeként. A cél, hogy a gyülekezeti tagoknak formálódjon a teológiai gondolkodása, és a keresztyénség ne csak megszokás legyen. Azt is megtudjuk, hogy erős dinamikája van a férfi- és a női körnek is. Ezek az alkalmak a gyülekezeti tagok otthonában, vacsorával és beszélgetéssel zajlanak. A lelkipásztor szerint nagy ereje van annak, amikor valaki ráismer: nem egyedül küzd a kérdéseivel. Sokszor már az is bátorító, ha elhangzik: Te is? Én is.

A közösségi alkalmak közé tartoznak a gyermek- és ifjúsági alkalmak, a filmvetítések, az online is követhető olvasókör és a táborok. Szerveznek napközis gyermektábort, többgenerációs balatoni gyülekezeti tábort, és néhány éve külön férfitábort is. Feketéné Benkó Katalin szerint a balatoni tábor különösen erősíti a kapcsolatokat: a legkisebbektől az idősekig mindenki jelen lehet, a gyermekek pedig belenőnek abba, hogy mit jelent egy gyülekezethez tartozni.

A balassagyarmati reformátusság megmaradásáról szólva a lelkipásztor nem szervezeti technikáról beszél. – Ugyanaz lehet a megmaradás záloga, ami eddig is megtartotta a keresztyénséget. Ragaszkodni Istenhez, elköteleződni az Igéje mellett és az ő dicsőségére élni. Ha erről letérünk, könnyen beolvadunk a környezetbe. Ha azonban ehhez ragaszkodunk, akkor a kis létszám ellenére is van jövő – hangsúlyozza Molnár Ambrus.

A négy megszólaló négyféle irányból ugyanahhoz a középponthoz vezet. Egy szórványban élő, mégis sokfelől összegyűlő közösség portréja rajzolódik ki: egy református végváré, ahol a vasárnapi istentisztelet nem csupán egy heti alkalom, hanem találkozás Istennel és egymással. Egy olyan gyülekezeté, amelynek múltja áldozatvállalásból épült, jelene szolgálatokban formálódik, jövőjét pedig nem saját erejében, hanem Isten megtartó hűségében látja.

Feketéné Benkó Katalin azoknak, akik talán még keresik a helyüket, egyszerű üzenetet fogalmaz meg: – Nem kell félni. Jönni kell, meg kell tapasztalni. Ez egy nagyon befogadó közösség – mondja. Balassagyarmaton, Nógrád református szórványában talán éppen ez az egyik legerősebb tanúságtétel. A templomba nemcsak megérkezni lehet. Ott otthonra is lehet találni.