Télen itt csak a magyar pap jár

Nem tudjuk, miként változnak a körülmények, de az idők gonoszak. Mivel a személyes találkozást semmi sem pótolja, minden lehetőséget meg kell ragadnunk, hogy kinyilvánítsuk összetartozásunkat. Most már nem kell gyomorgörccsel várakozni a határátkelőn. De a gondolatainkban is bontsuk le a képzeletbeli határokat, hisz egyek vagyunk, református hitünk, magyar anyanyelvünk, hagyományaink, nemzeti kincseink eltéphetetlen szálakkal fonnak eggyé bennünket! Az egységnap az elszakított nemzetrészek gyülekezeteinek legnagyobb ünnepe – fogalmazta meg hitvallását Farkas László, a Kolozsvár-Írisztelepi Református Egyházközség lelkipásztora. Szépapákig visszavezetett családfája ékesen példázza, hogy a magyar, a székely, a kun és a horvát ősök jellemvonásait máig ható lenyomatként a szívükbe kódolta Isten. Az egységnap előtt beszélgettünk az anyaországhoz – mind családja, mind a testvérgyülekezetek révén – szorosan kötődő lelkipásztorral.

Titok tárult fel Farkas László előtt, amikor – már a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet elsőéves hallgatójaként – hazalátogatott Vajdakamarásra. Az édesanyja elmesélte a várandóssága alatti hitélményét, amely alapján egyetlen percig sem volt kérdéses előtte, hogy a fia Isten szolgálatát fogja választani… Apai ágon kunokat és székelyeket tud a felmenői között. Az utolsó tatárjárás után, az 1700-as évek végén Farkas szépapját a Kunságból telepítették át a Kolozs megyei Mezőségen fekvő Vajdakamarásra.

Még irodalmi alkotásban is megörökítették az egyik ősét: Makkai Sándor lelkipásztor, a Kolozsvári Református Teológia tanára, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, aki Vajdakamaráson szolgált 1915–17 között, Holttenger című regénye főhősét a Farkas család egyik tagjáról mintázta. Generációkon át a szívükhöz nőtt ez a település. Bibliák és levéltári oklevelek őrzik az adatokat: apai nagyanyja családját, a Csákányokat Udvarszékről költöztették a mezőségi Felsőszovátra. Az 1800-as évek elején ez a família is Vajdakamaráson telepedett le. A Varró nevet viselő anyai ágú őseit szintén a tatárjárások után telepítették egy alföldi faluból a mezőségi Pusztakamarásra. Ugyan horvát felmenőkről is szól a családi legendárium, de írásos emlék nem maradt utánuk. Amit tudnak: anyai nagyapja az 1800-as években költözött Vajdakamarásra. Saját elhatározásból? Kényszerből? Homály fedi.

A két ág leszármazottai, Farkas György és Varró Erzsébet egymásra leltek, frigyükből született Éva 1958-ban és László 1967-ben. E történelmi kitekintést azért tartotta fontosnak megosztani az olvasókkal, hogy érzékeltesse: a szülőföldje nem véletlenszerűen kiválasztott hely a világra jövetelére, generációkon keresztül vonzotta hagyományaival, kultúrájával, népeivel az egymásnak rendelt embereket.

Bár az édesanyja a lelke mélyén tudta, hogy Isten elhívja a fiát a szolgálatra, amikor egy hittanóra után, még konfirmáció előtt állva, László bejelentette a szüleinek, hogy lelkésznek készül, mégsem fogadták kitörő örömmel a tervet. „Falusi emberek gyermeke vagy, menj, tanulj szakmát!” – hangzott az intelem. A szakiskolában érlelődött meg benne az elhatározás: egy esti gimnáziumban leérettségizik. Még az sem szegte kedvét, hogy nagykorúvá válva behívták a román hadseregbe. Bizonyossággal tudta, nem itt ér véget az élet. 1990-ben felvették a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetbe. Nemzetközi teológuskonferenciára hívták Sárospatakra. Néhány leendő lelkésszel barátsággá nemesedett a kapcsolata. A következő évben a debreceni teológián tölthetett rövid időt kolozsvári cserediákként.

A szolgálatot Mezőveresegyházán, a világtól távol kezdték meg a feleségével. Az őt lelkésszé szentelő Csiha Kálmán azzal indította útnak: „Fiam, most ott van rád szükség.” Farkas László hamarosan megértette a szavak mögöttes tartalmát. Amikor Vajda István gondnok átadta nekik a parókia kulcsait, a lelkükre kötötte, hogy amikor elmennek, adják vissza azokat. Elhagyatott vidék, ha a közművek hiányát nézzük. A pocsolyák úgy fedték be az utat, hogy nem lehetett látni a keréknyomokat. A sár három évente lemarta a Dacia sárvédőjét. Egy kiadós eső után csak gumicsizmában volt ajánlatos megközelíteni a falut. De a hiányokat ezerszeresen kipótolta Isten, Szászzsomborról és a szénafűi szórványból lelkileg feltöltődve indult haza a lélek pásztora. Egy hóviharban a szolgálati helyre igyekezve tetőtől talpig beburkolózott embert vett fel a fűtetlen kocsiba. Csúszkáltak a nagy hóban. „Mi járatban errefelé? Mert télen itt csak a tejeskocsi és a magyar pap jár…” – kérdezte a stoppos. „Én vagyok az” – árulta el. „Hallottam már magáról. Amikor istentiszteleti alkalom van, akármilyen cudar az idő, mindig kijön hozzánk!” – ennél nagyobb dicséretet el sem tudott képzelni.

Barátságok köttettek a szolgálati ideje alatt a más felekezethez tartozókkal. A vegyes házasságban élők felkérték ortodox szertartáson szolgálni, ezért Farkas László megtanult románul is Igét hirdetni. Nem volt könnyű, mert a szülőfalujában a románok is magyarul beszéltek. Egymás után zártak be a gyárak, a fiatalok a városba költöztek. A végkielégítés okos felhasználásáról beszélgettek, amikor a lelkipásztor behívta magához őket: mi kellene a helyben maradáshoz? Élettér, megélhetési forrás, kulturális programok, jövőkép. A közösségszervezést szolgálta, hogy a kultúrházban pingpongasztalt állítottak fel, és a téli estéken kocsmázás helyett együtt sportoltak. Házasságok köttettek, gyermekek születtek, sokszor a lelkipásztor vitte be a kismamákat a szülészetre.

A falu lámpásának tartott tanító mellé nyugodtan felsorakozhat a lelkész is, mert az értelmiségiek nélkül maradt településen ő lett a közösség mindenese. Az egyre idősödő gyülekezet egyre nehezebben tudta megközelíteni a legenda szerint a veres barátok által 1212 és 1219 között épített, a falu melletti hegyen magasodó templomot, különösen havazáskor. Ezért az istentiszteleteket előbb a parókián, majd az egykori egyházi iskolában tartották. Kinőtték a két kicsi termet, átköltöztek a kultúrotthonba. Született annyi gyermek, hogy elindíthatták az alsó négy osztályt magyar nyelven. Ennek azt kapták feltételéül, hogy amikor a faluba bevezetik a földgázt, az iskolában és az óvodában az egyházközség fizesse a bekötés költségeit. A néptanács nem adott pénzt, a gyülekezetnek nem volt, így a lelkész feleségének az aznap kézhez vett fizetéséből rendezték a számlát.

A többfunkciós gyülekezeti ház építéséhez téglajegyeket nyomtattak, támogatták az elköltözött helyiek, a közmunkához szabadnapot vettek ki. A felső tagozatos magyar gyerekek ingázását is Farkas László tette lehetővé. Egy kisbusz vásárlásához nemcsak imáikat küldték Istenhez, hanem megkeresték a földi segítőket is. A különböző tervek megvalósításához a Besztercei Művelődési Alapítvány mellett pályázatokból, holland segélycsomagokból és gyülekezeti forrásból teremtették elő a hiányzó összeget. Nem kevés diplomáciai érzék is kellett a nemzetiségek közti kényes egyensúly fenntartásához, például a magyar iskolából jövet a kisbusszal elvitték a román tagozatra járókat is.

A parókia kulcsait tehát mégsem adták vissza időnap előtt a gondnoknak. Nyolc évet szolgáltak itt, megszülettek a gyerekeik, a falu befogadta őket. Nehéz szívvel csomagoltak, de az idősödő szülők ellátása halaszthatatlanná vált. Elfogadták a Magyarszováti Református Egyházközség meghívását 2003-ban. Egy év múlva a lelkipásztor édesapja szívinfarktust kapott, és csak a gyors kórházba juttatással mentették meg az életét. Testvérgyülekezeti kapcsolatot hoztak létre Monostorpályival: lelkészüket, Karcza Sándort még a sárospataki találkozón ismerte meg. Farkas László itt élhette át, mit jelent egy erdélyi egyházközségnek az anyaországi kapcsolat. A lelki építkezés mellett egymás után újulhattak meg a gyülekezet épületei. A templom tetőzetét kicserélték, a helyi unitáriusokkal emléket állítottak a második világháborúban elesett honvédeknek. A több mint négy év alatt anyagilag és lelkileg egyaránt megerősödött a magyarszováti közösség. Egyre jelentősebb feladatokat, sok-sok élményt, megtért híveket, erősödő közösségeket kapott a lelkipásztor, mígnem Kolozsvárra, a mai szolgálati helyére került.

2008-at írtunk, egy év múlva kimondatott a Kárpát-medencei református egyházak alkotmányjogi egysége. Az egységnap, amely a trianoni országcsonkolás után végre kinyilvánítja a Magyar Református Egyház megbonthatatlan összetartozását, a határon túli nemzetrészek gyülekezeteinek legnagyobb ünnepe. Kettő kivételével mindegyik alkalmon részt vettek. – Időközben testvérgyülekezeti kapcsolatot alakítottunk ki a vajai reformátusokkal és a kárpátaljai Beregdédával is – folytatta megmaradásuk történetét Farkas László. – Bár a modern technika számos lehetőséget nyújt az eszmecserére, a személyes élményt semmi sem pótolja! Azt tapasztaljuk, hogy az együvé tartozás érzete nemcsak a mi gyülekezetünknek ad hatalmas lelki erőt, hanem az ünnepre a Kárpát-medencéből és a más kontinensekről érkező közösségeknek is. Élhet a határ akármelyik oldalán a református testvér, az a kincs, amikor egymás hitében, örömében, gondjában osztozhatunk, élővé formálja a hitünket. Abból, amit több mint egy évszázada elraboltak a magyarságtól, legalább mi, reformátusok visszaadunk valamit a híveinknek ezzel az alkotmányos egységgel. Az összetartozás kinyilvánítása jogilag megtörtént ugyan 2009. május 22-én, de rajtunk múlik, miként töltjük meg tartalommal. Isten megteremtette a keretet, a lehetőséget, de a mi felelősségünk és az utánunk jövő generációké, hogy az anyanyelvünkön imádkozzunk teremtő Atyánkhoz, magyar nyelven hirdessük az Igét, magyar nyelvű iskolában tanuljanak a diákjaink, mert bármerre veti őket a sors, ezeket a gyökereket soha semmilyen hatalom nem tépi ki a szívükből. Lelkükben magyarok, hitükben reformátusok: az a mi küldetésünk, hogy ennek a kincsnek az erejét átéljék a nemzetiségi területen is. Isten ugyanúgy szól hozzánk, akármelyik gyülekezetünkből fohászkodunk hozzá. A Krisztus-test tagjaiként ennek az összetartozásnak kell hangot adnunk. Megváltónknak ugyanis fájna, ha gyermekei nem egy nyelven beszélnének. A szó grammatikai és teológiai értelmében egyaránt – hangsúlyozza a lelkipásztor.