Új utak, régi alapok

Heten üljük körbe az asztalt a néhány éve felújított mocsai parókia lelkészi hivatalában, amely egyben kisebb gyülekezeti terem is, a nagyobb létszámú hétközi alkalmakat az egykori iskolaépületből kialakított gyülekezeti házban tartják. A református közösség 2022-ben ünnepelte fennállásának négyszázadik évfordulóját. A templomuk – sorban az ötödik – néhány házzal arrébb áll, a torony pedig még ennél is néhány méterrel odébb. Az 1950-es évek elején épült lelki hajlék szépen karbantartott, néhány éve új berendezést és nyílászárókat, valamint új orgonát is kapott, a különálló torony pedig majd hatvan év után süveget.

Az egyházközséget vezető lelkipásztort huszonhat évvel ezelőtt hívta el a gyülekezet akkori szolgálati helyéről, Harkányból, ahol három évet töltött a teológia elvégzése után. Soós Szilárd és felesége, Varga Gabriella négy gyermeket neveltek – illetve nevelnek még most is – a szlovák határ közelében fekvő településen. Gabriella végzettségét tekintve szociálpedagógus, a gyermekekkel otthon töltött évek után a helyi általános iskolában kezdett fejlesztőpedagógusként dolgozni, jelenleg pedig végzős a Soproni Egyetem gyógypedagógus szakán. Mindeközben aktívan részt vállal a gyülekezeti munkában is, leginkább a gyermekekkel foglalkozik. – Fiatalkoromban a leányfalui református otthonban dolgoztam, az életemnek egy részét nagy elszánással valami nagyon nemesre akartam adni, és sikerült is – tekint vissza az elmúlt évtizedekre Varga Gabriella.

Soós Szilárd 1994-ben végzett a Károli Gáspár Református Egyetemen, segédlelkészként Budafokra került, majd Harkányba, onnan pedig Mocsára. Huszonhat év után most oszt meg egy „titkot” a gyülekezet jelen lévő tagjaival. – Váraljára is akartak minket hívni, kis falu a Mecsekben, két szórványa van. Gyönyörű hely. Mire szóltak, hogy sikerült elrendezniük mindent, addigra már igent mondtam a mocsaiaknak.

Czunyi Edit született mocsai, közgazdász, és harminc éve dolgozik a Mocsai Búzakalász Szövetkezetnél. Soós Szilárd szolgálatba állása óta ő a gyülekezet pénztárosa, de a lelkipásztor felesége mellett a gyermekmunkából is kiveszi a részét. A szülei vallásosan nevelték, de ma már „saját hite” van. A templomos családi közeg nem csak rá volt nagy hatással, testvére szintén tagja a gyülekezet tizenhat fős presbitériumának.

Váliné Juhász Ilona házasság révén került a faluba Kocsról. A család mindkét oldalán református hagyományok szerint éltek, ő maga is hű maradt a vallásos életvitelhez. Fontos szerepet tölt be a gyülekezetben, mivel két presbiteri ciklus után most ő lett a gondnok, fiatalabbak hiányában vállalta el. Emellett ő volt az első női presbiter itt, ami különösen figyelemreméltó, mivel azelőtt nők nem lehettek az egyházközség vezető testületében, Mocsán.

Ilona korábban óvónőként dolgozott, majd a saját panzióját vezette, most pedig aktív nagymama. Példamutató a hozzáállása a gyülekezethez, mindig örömmel és a családja mellett is nagy elkötelezettséggel végzi a feladatait. – Minden reggel hálával kelek, este hálával fekszem, hogy fizikai és lelki erőt egyaránt kapok, annak ellenére, hogy az ember sokszor padlóra tud kerülni – fogalmaz közvetlenül a főállású nagymama, aki épp negyedik unokájának érkezését várja.

Csiba Mónika szintén mocsai református családból származik, az ő élete is tükrözi a vallásos nevelést. Korábban Pápán járt református gimnáziumba, és bár fiatal felnőttként megjárt mélyebb hullámvölgyeket is, ahogy fogalmaz: az egyik élethelyzete visszahozta őt az egyházba. Jelenleg a második ciklusát tölti presbiterként, ennek megfelelően részt is vesz a gyülekezet munkájában. Számára a vallásos értékek a családban is fontosak, igyekszik ezeket egyetemista fiának is átadni. Mónika végzettségét tekintve közlekedésmérnök, de most azt a panziót vezeti, amelyet nagynénje, Váliné Juhász Ilona alapított.

Balogh Mihály feleségével együtt költözött a faluba huszonöt évvel ezelőtt. Debrecen mellől, Mikepércsről származik, és bár kezdetben nem volt közvetlen kapcsolatban az egyházzal, felnőttként megtért, konfirmált és tagja lett a gyülekezetnek. Agrármérnökként már néhány évtizede a tejelőszarvasmarha-ágazatban dolgozik, ahol tizennyolc évet töltött el egy mesterséges megtermékenyítéssel foglalkozó vállalatnál, majd saját vállalkozásba kezdett, amely mezőgazdasági telepeknek szállít szaporítóanyagot.

Bár Mihály gyerekkorában nem kapott vallásos nevelést, felnőttként fontosnak tartja ezt. Januárban kezdte második presbiteri, egyben első főgondnoki ciklusát.

Amikor 1998-ban a Soós házaspár Mocsára érkezett, erős, tradicionális gyülekezet várta őket, ahol a nőknek nem volt helyük a presbitériumban, a grémiumban egyébként is inkább családi örökség volt a tisztség, mintsem valódi kiválasztottság. Mégis, ezeknek az embereknek és a tradícióhoz való ragaszkodásuknak meghatározó szerepe jutott abban, hogy megmaradhatott a gyülekezet. A lelkipásztor felidézi, hogy még Mocsára érkezésükkor is, de a múltban még erősebben szemben álltak egymással a helybeli reformátusok és katolikusok. A római katolikus körmenetet nem vezették át „református utcán”. Sőt, annak idején külön református és katolikus kocsmája volt a falunak. – Azt is hallottam, hogy a téeszesítés idején a reformátusok és római katolikusok még külön termelőszövetkezetben is gondolkodtak. A huszonhat év alatt ez sokat változott, jobban figyelünk egymás értékeire – véli Soós Szilárd.

– Amikor idejöttünk, teljesen elképzelhetetlen volt, hogy a templomban az orgonán kívül bármilyen más hangszer megszólaljon, mert az nem a gitározás helyszíne. Ma már sokkal rugalmasabb a gyülekezet – teszi hozzá Varga Gabriella.

Mindemellett volt olyan egyházközségi hagyomány is, amely az egy közösséghez tartozást fejezte ki: a gyülekezet bora. A hordók még ma is ott állnak a parókia pincéjében, korábban a templomkertben termő szőlőből ezekben készítette a bort a lelkész, a kántor és az egyházfi, ezt fogyasztották a többi között az úrvacsorákon. Soós Szilárd bevallja, hogy ő ehhez nem értett.

– Gyorsan rájöttek, hogy velem nem tudnak mit kezdeni szőlőügyben. Akkor azzal próbálkoztak, hogy összehordták a mustot, hogy ne kelljen törődnöm a darálással, préseléssel, csak a hordóban érleléssel, de ez sem vált be. Ma már a saját borukat ajánlják fel a presbiterek az úrvacsorához – tudjuk meg a sákramentumok kiszolgáltatása helyi történetének egy részletét a lelkésztől.

Eltűnt az a hagyomány is, hogy a gyerekek segítettek adományokat gyűjteni a gyülekezetben szolgáló legátusoknak.

– Körbejárták a falut, becsöngettek a házakhoz. Ma az adatvédelmi szabályok miatt már nem adhatok ilyen neveket és címeket tartalmazó listát a gyerekek kezébe – indokolja a változást a lelkész. Pedig a legátumot gyűjtő gyermekek több mint háromszáz egyházfenntartó címére tudnának becsöngetni Mocsán, ahol egy átlagos vasárnapi istentiszteleten ebből közel ötvenen gyűlnek össze a templomban.

Az ökumenikus imahét mellett más eseményeken is közösséget vállalnak egymással a két felekezet tagjai a Komárom-Esztergom vármegyei faluban. Augusztus huszadikán már évek óta tartanak alkalmat a református templomban, amelyre meghívják a katolikusokat is. – Orgonaművész kántorunk, a helyi születésű Vadász Attila vagy tanítványai adnak hangversenyt, igehirdetés is elhangzik, majd a templomkertben szeretetvendégséggel zárul a délután – mondja Váliné Juhász Ilona.

– Az ünnepség évről évre bővül, például tartottunk már vetítést azokról a helyi és országos értékeinkről, amelyekre büszkék lehetünk. Vidám ünneplést szerettünk volna, hálát adni azért, hogy élünk és létezünk, és hogy Isten ilyen sok jó ajándékot adott nekünk, ezért idén összegyűjtöttük a híres mocsaiakat, vagy akik kötődnek a faluhoz, és bemutattuk őket – emlékezik vissza Soós Szilárd. Ebben az évben pedig már-már az egész falu a református templomban és annak kertjében ünnepelte az államalapítást, ugyanis az önkormányzat kérésére a település kenyérszentelő-megáldó ünnepségét is ott tartották.

A nem református mocsaiak nem csak az államalapítás ünnepén kerülhetnek kapcsolatba a gyülekezettel, amelynek tagjai idén először állítottak sátrat a falunapon. – Főgondnokunk, Balogh Mihály ötlete volt, a sátorban pedig szeretettel vártuk a falu lakosságát gyermekfoglalkozással, kézműveskedéssel, jóízű beszélgetésekkel, süteménnyel, üdítővel – fejti ki Csiba Mónika.

– A családokat próbáltuk megszólítani, mert róluk tudjuk, hogy kilátogatnak a falunapra. Elég sokan megfordultak nálunk, és jó szívvel jöttek – teszi hozzá az ötletgazda. – A mi gyülekezetünk is fogy, egyre kevesebb családnak és ezzel együtt egyre kevesebb gyermeknek van aktív kapcsolata az egyházzal. Éppen ezért próbáljuk többféle módon elérni az embereket, a helyieket éppen úgy, mint azokat a családokat, amelyek most költöztek Mocsára. Nekünk ez a feladatunk – jelenti ki Balogh Mihály. – Mi is megkaptuk az örökségünket az előző négyszáz évben itt élő református őseinktől, szeretnénk ezt továbbadni, példát mutatni az utánunk jövő generációnak, hogy majd nyugodt szívvel mondhassuk: megtettük, amit tudtunk, amit erőnk és lehetőségeink engedtek – magyarázza.

A missziói parancsnak eleget téve idén már ott lesz a gyülekezet a falukarácsonyon is, ahol játszóházat tartanak majd. Ez kipróbált terep, ugyanis minden hónapban van egy péntek, amikor a gyülekezeti házban Czunyi Edit és Varga Gabriella vezetésével játszóházat, társasjátékozós délutánt szerveznek a falu gyermekeinek.

Szép emlékű eseménye a gyülekezetnek az alkotótábor, amelyet több mint egy évtizeden át minden nyáron meghirdettek, a végére pedig már százötvenen is részt vettek rajta. Adományokból szerveztek programokat, a gyülekezet tagjai adták össze a reggelit, ebédet, uzsonnát, mindenki azt hozott, amit tudott. – Volt, aki mondjuk húsz kiló dinnyét hozott, vagy sütötte mindenkinek a bolognait, a tésztát a saját költségére, megint más pizzát készített – sorolja Csiba Mónika. – És volt, aki egész nap mosogatott – veti közbe a saját tapasztalatát Soós Szilárd.

– Az alkotótábornak a Covid vetett véget, továbbá az, hogy némelyek nem tartották tiszteletben az egyházi tábor kereteit, és ilyen nagy létszámnál az összhang hiánya kontraproduktív. A világjárvány után próbáltuk újraszervezni, immár regisztrációval, egyházi kötődésű családoknak, de a remélt eredmény elmaradt. Nem adtuk fel, keressük a jó megoldást – mondja Czunyi Edit.

Persze vannak kifejezetten a gyülekezetnek szóló programok is, például a nyári elutazós gyermektábor vagy a kreatív délutánok – amelyekre felnőtteket várnak –, ezeken rétest sütnek vagy épp adventi koszorút készítenek, mikor mire van szükség. Amit minden évben megtartanak, az az idősek napja, amelyen a gyülekezet hatvanöt év feletti tagjait köszöntik és látják vendégül, mintegy száz fő részvételével.

A vasárnapi istentiszteletek és a heti bibliaórák sorát színesíti számos évközi alkalom is. Ezek egyike a karácsonyi roráté (hajnali istentisztelet): advent egyik hetének minden reggelén hat órakor rövid áhítatot tartanak a gyülekezeti teremben. Hasonlóan húsvét hajnalához, amikor szintén áhítattal – és közös reggelivel – kezdődik az ünnep. – Nem hagyományos alkalmunk még a nagycsütörtöki úrvacsorás istentisztelet, ekkor körbeadjuk egymásnak a szent jegyeket, és egymás kezét fogva mondjuk el a Miatyánkot – mondja Czunyi Edit.

Bár nem lelki alkalom, de építi a közösséget az idén elkezdett szorgos nap, amikor egy meghatározott cél érdekében összefog a gyülekezet, és azt a napot annak megvalósítására szánja. Az elsőn – áhítat után és a pogácsa-sütemény-üdítő előtt – a templomkertet tették rendbe a mocsai reformátusok.

Vasárnaponként a presbitérium két tagja köszönti az istentiszteletre igyekvőket a templomajtóban, de van beosztás a templom takarítására, akárcsak az úrasztali virág beszerzésére vagy a temetői szolgálatra.

Mocsa ideális helyen fekszik, közel nagyvárosokhoz, munkahelyekhez, de a gyülekezetnek nehéz megszólítania azokat, akik három műszakban dolgoznak. Számukra nehéz bármilyen programot szervezni, időbeosztásuk miatt nehezen tudnak kapcsolódni – nem csak a gyülekezethez, a faluhoz is.

– Sokan csak aludni járnak haza. Kevesen gazdálkodnak jól a saját idejükkel – állapítja meg Soós Szilárd. – Ez persze világjelenség, amelyet a Covid felerősített, még inkább a közösségi média és a virtuális élet felé tolva az embereket. Már nem tudnak vagy nem akarnak kapcsolatokat építeni, ápolni. Nincs rá igényük, bezárkóztak – veszi át a szót Csiba Mónika. – Nem jó az irány, amerre megyünk, és ennek rengeteg jele van a mindennapi életünkben. Ezért is kell tenni ez ellen valamit – jelenti ki Balogh Mihály.

– Most úgy érzem, olyan átmeneti időszakban vagyunk, amelyben a régi forma már érvényességét vesztette, újra kell formálnunk, újra fel kell építenünk a közösségünket. Kegyesen hangzik, de folyamatosan kérjük a Szentlelket, hogy újítson meg bennünket, szeretnénk az Isten közösségét, népét összefogni. Mi azért vagyunk itt, hogy az evangéliumot hirdessük, elmondjuk, továbbadjuk, azaz megtegyük, amit Krisztus kért – fogalmaz a lelkipásztor.