Egykor egy narancs vagy egy könyv is különleges ajándéknak számított, hiszen az emberek gyakran sajátkezűleg készítettek meglepetést egymásnak. Manapság az ajándékozást azonban sokszor leegyszerűsítjük, vásárolunk egy mások által készített tárgyat, mintha ezzel megvehetnénk a szeretetet is. Vetró Mihály református iparművésszel beszélgettünk ajándékozásról, betlehemezésről, szokásokról és hagyományokról.
Iparművészként hogy látja, mennyire van jelen Magyarországon az adventi, karácsonyi időszakban a népművészet? Változott-e ez az utóbbi időben?
A magyar karácsony a hagyományos falusi szokásokban és népművészetben gyökerezik. A falusi emberek, különösen a pásztorok mindent maguk készítettek el: ételeket, edényeket, tálalási módot, és szakrális szokások is kapcsolódtak ezekhez, például a karácsonyváró bölcsőcskejáték és a betlehemes. A karácsonyfát nem boltban vásárolt díszekkel, hanem saját készítésű dekorációval díszítették: aranyra festett dióval vagy almával. A fény szerepe is fontos volt, a gyertyák és a fenyőágak szimbolizálták a karácsonyt. Úgy látom, ma újra sok család ragaszkodik ezekhez a hagyományokhoz, különösen a nagyvárosi rohanás elől menekülve, az adventi készülődés idején. A Nádudvari Népi Kézműves Szakgimnázium diákjai körében is gyakori, hogy sajátkezűleg készítenek ajándékokat, faragott vagy hímezett sálakat, ami a magyar népi művészethez kötődik.
Készít, vagy a családjában készítenek karácsonyfadíszeket?
Mi általában élő fát szoktunk bevinni a házba, amit évekig egy nagy cserépben tartunk, kint a teraszon, nyáron, árnyékos helyen, és ezt sok évig, minden évben ugyanazt a fát szoktuk földíszíteni. Vannak szalmából készült díszeink, mézeskalácsot sütünk, és ezeket rakjuk föl erre a fára, néha még színes szalagokkal is díszítjük. Igyekszünk nem műanyaggal, hanem természetes anyagokkal díszíteni.
A karácsonyi vásárokkal nagyobb lett-e az igény a kézműves termékekre?
Biztosan nagyobb lett az igény, de a karácsonyi vásárokat annyira nem szeretem. Gyakran azt látom, hogy az emberek csak „kipipálják” az ajándékozást: megvesznek egy tárgyat, mintha ezzel a szeretetet is meg lehetne vásárolni. Én jobban értékelem, ha valaki időt szán a másikra: például süt egy mézeskalácsot, készít szaloncukrot, vagy csokoládéba márt egy aszalt szilvát, és ezzel a saját idejét és szeretetét adja ajándékba. Természetesen van létjogosultsága a karácsonyi vásároknak is addig, amíg ezt nem viszik túlzásba, nem a pénzforgalom az elsődleges, ez nagyon el tudja számomra rontani a karácsony ünnepét, hangulatát.
Hogyan emlékszik vissza a gyerekkori karácsonyokra?
Az gyerekkoromban nem voltak karácsonyi vásárok. A hatvanas-hetvenes években, ha lehetett valamit kapni a boltban – csokoládét, narancsot –, az már jó karácsonyi ajándék volt. Nagy családban nőttem föl, öten vagyunk testvérek, és a magunk tehetségéhez mérten sokszor már akkor egymásnak készítettünk egy-egy ajándékot, ha mást nem, akkor egy rajzot a többieknek. Abban az időben remek ajándéknak számított a könyv, sajnálom, hogy azt már nem nagyon ajándékozunk, pedig egy-egy könyvben olyan gondolatokat lehet találni, amilyeneket az író vagy a költő kiválóan meg tudott fogalmazni, én viszont lehet, hogy nem tudom azokat olyan szépen kifejezni, mindenesetre érzem, hogy az én gondolataimat mondja ki. Jó lenne, ha újra könyvet ajándékoznánk, hiszen azzal gondolatokat is adunk egymásnak. Magunk díszítettük fel a karácsonyfát a korabeli, polgári ízlésű üvegdíszekkel, amiket féltve őriztek a szüleink évtizedeken át, mivel nehezen tudtak hozzájutni, így azok komoly értéket képviseltek. Pattogatott kukoricát fűztünk föl, az volt az egyik dísz a karácsonyfán. Ezt nagyon szerettük, és lehetett kóstolgatni, miközben dolgoztunk. A karácsonyok legfontosabb része az volt, hogy egymásnak szántunk időt: sokat játszottunk, beszélgettünk, olvastunk, és fölolvastunk egymásnak. Ez az együtt töltött idő jelentette a legnagyobb értéket. Emlékszem a nagy havazásokra, a ropogó hóra és arra, milyen varázslatos volt este kint sétálni, amikor a havas táj csillogott a lámpafényben.
Egy videóban láttam, hogy betlehemezéshez is készít ruházatot. Ma is szívesen fogadják a betlehemeseket?
A betlehemezés számomra fontos hagyomány, hordozza az ünnep lényegét. Több mint húsz éve készülünk rá az iskolában a fiatalokkal közösen, és az öltözeteket is velük együtt csináljuk. A betlehemes játék betanulása közben egy erős közösség alakul ki, amely összeköti a résztvevőket. Az eredeti játék hat-nyolc fős volt, de idén több mint harmincan jelentkeztek. A csapatunk már Rómában és New Yorkban is szerepelt. Az egyik legnagyobb élményünk az volt, amikor az alföldi betlehemes játékok alapján állítottuk össze a nádudvari betlehemet, és egy idősek otthonában a helyi öregek felidézték az '53-as betlehemezést. Az öregek és fiatalok közötti összecsengés csodálatos élmény volt. Reméljük, hogy ezt tovább is viszik, és a fiatalok között jó páran vannak, akik az elmúlt húsz évben itt betlehemeztek, majd végeztek, elkerültek a Kárpát-medence különböző részeire, és ott is betlehemes csoportokat szerveznek. Ez így terjed, hála Istennek.
New Yorkban hogyan fogadták a betlehemes játékot?
Általában magyar közösségekhez hívnak bennünket. Egy betlehemes, akkor is, ha énekek meg mozgás van benne, de mégis szövegekre épül. Ezeket az, aki nem magyar, nem érti, szokatlan és furcsa neki. New Yorkban az ottani magyar közösségen kívül sajnos nem is nagyon lehet karácsonyról beszélni, nehogy még megsértsünk másokat, más vallásúak érzékenységét. Magyarul nem tudó helyiek is rácsodálkoztak a betlehemesre, és örömmel fogadták azt, bár szinte semmit nem értettek belőle.
Sokat jár külföldre. A nemezelés múltját kutatja?
A kérdés sokrétű, mivel sokfelé járok, de különösen Közép-Ázsiába vonzanak a türk népek és a kaukázusi nomádok kultúrája. Körülbelül húsz éve kezdtem kutatni a nomád törzseket, mivel nemezkészítőként érdekel, hogyan kapcsolódik a közép-ázsiai kultúra a magyar népművészethez. Az évek során sok párhuzamot találtam a két kultúra között, de az utóbbi évtizedekben a hagyományok gyengültek, mivel a fiatalok a Nyugat felé fordultak. Ma már oda hívnak tanítani, ahol egykor én gyűjtöttem. Az emberek gyakran emlékeznek vissza arra, hogy a nagymamájuk még csinálta ezeket a dolgokat, és örömmel fedezik fel azokat újra. A magyar népművészetet is sokan a saját hagyományaikkal állítják párhuzamba. Nyugaton, ahol a sorozatgyártás uralkodik, nagy értéke van az egyedi, kézzel készített termékeknek, de gyakran egzotikumként tekintenek rá, és nem mindig értik meg a mögöttes kultúrát. Közép- és Kis-Ázsiában nem zajlott le ugyanaz a folyamat, mint Magyarországon, ahol az ötvenes-hatvanas évekig élt a falusi népművészet. Az 1970-es évek végén azonban fiatal alkotók rácsodálkoztak a magyar népművészetre, és létrejött a nomád nemzedék csoportja, amely nemcsak a díszítményeket, hanem a népművészet alapvető gondolkodásmódját is visszahozta. A XX. század elején a szecesszió művészei, mint Malonyai Dezső és Kós Károly hasonló nézeteket vallottak, mint amelyeket később Makovecz Imre és a nomád nemzedék. Az 1990-es évek környékén a nádudvari iskola is megszületett, mivel a hagyományok már nem adódtak tovább generációról generációra, így iskolai oktatásra volt szükség. Közép-Ázsiában a hagyományok még a kilencvenes évek végéig megmaradtak, de az internet és a nyugati kultúra térnyerése nehezítette a gyökerekhez való visszatalálást. Magyarországon is egyre többen keresnek kapaszkodót a saját kultúrájukban.
Betlehemesek
Hogyan készül az ünnepre?
Az alkotás számomra egy ünnep is, nem csak elmélyülés. Gyakran ünneplünk úgy, hogy alkotunk a párommal, és ez lehetőséget ad arra, hogy befelé forduljunk. Ahogy Csíkszentmihályi Mihály is mondta a flow-élmény kapcsán, ami akkor működik igazán, ha a külvilág megszűnik, és csak az alkotás marad. Ez egy olyan különleges állapot, amelyet ha egyszer átélünk, mindig újra akarjuk. Ez egy rövid pillanat lehet az alkotás folyamatában, de egy csoda, egy élmény, amely akár egy születéshez is kapcsolható. Az alkotás célja lehet ajándék adása, örömszerzés, vagy ami még szebb és nehezebb, hogy pusztán belső kényszerből alkotunk, anélkül, hogy tudnánk, mi lesz a végeredmény. Ahogy a nagy írókra is mondják, hogy nem tud írni, amikor muszáj. Az alkotás is ilyen: ha belső kényszer van rá, akkor nem lehet nem alkotni, különben a lélek betegszik meg.