Semmi nem fekete és fehér – vallja Erdős Eszter. A ráckeresztúri drogterápiás otthon vezetője negyven év szolgálat után adta át a stafétát. De most nem az életműről, hanem róla lesz szó.
Október elején ünnepelte negyvenedik születésnapját a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Ráckeresztúron, Erdős Eszter a drogmisszió történetéről tartott előadást. A kis kápolnában ültünk vagy hetvenen. Csodáltam Esztert, ahogy végigsétált a széksorok között farmerben, cipzáras pulóverben, jobb kezében gitárral, hosszú haja gyönyörű, vaskos fonatba rendezve. A református Bibliaolvasó Kalauz belívéről kilépett számomra a valóságba, minden lelkészi sztereotípiát romba döntve. Főként azzal, hogy nem az előadásba kezdett bele, hanem kérdezett. Érdekelte mind a hetven ember, aki ott összegyűlt. Még én is. Néhány héttel később már a saját otthonában találkozunk. Jó hozzá megérkezni. Mielőtt leülünk a nappaliban, megkérdezem, hogy ő hol szokott ülni, melyik az ő helye. Azt mondja, neki mindegy, mert mindegyik helyen mást szokott csinálni. Meg is mutatja, hogy hol ül, amikor az unokái nála reggeliznek, hol szokott nekik mesélni, hol játszanak. Egyetlen helyhez nem köt csak tevékenységet – ezt választom, ez lesz a kérdezőfotel. Persze először ő kér, hogy mondjak magamról valamit, ahogy Ráckeresztúron is érdeklődéssel hallgatta meg mind a hetven embert. Felülírhatatlanul fontosabb neki a másik. És ez a másik most én lehetek, aki a héber feliratú faliszőnyeget vizsgálom épp a háta mögött.
Erdős Eszter, a ráckeresztúri drogterápiás otthon vezetője
Erdős Eszter: Örökség az apai nagymamámtól, ahogy ez a két váza is. Divat volt a századfordulón, hogy ráfotózzák a kancsóra a családot; a középső kislány a nagymamám. Zsidó származású a család azon része, bár a nagymamám szívből megtért, tehát nem azért keresztelkedett, hogy megmeneküljön. Őt a háború alatt keresztyén családok rejtegették, ami számára egyébként nagy csalódás volt, mert elvették az összes ékszerét, aztán pár nap múlva azt mondták, hogy mennie kell. Ettől függetlenül Istenből nem ábrándult ki, élete végéig hívő keresztyén maradt. Tudta, hogy vannak hitvány emberek, de ez nem azt jelenti, hogy Isten hozzájuk hasonló. A nagyapámról nem tudom, hol bujkált, de azt tudom, hogy kétszer feljelentette a házmester a Lövőház utcában. Ez a házmester a háború után ennek ellenére becsöngetett hozzá igazolásért arról, hogy ő zsidómentő volt. A nagyanyám kiborult – de a nagyapám megírta az igazolást. Azt mondta, hogy neki ez volt a bosszúja. Édesapámat már reformátusnak keresztelte Haypál Benő a Szilágyi Dezső téren, és én is református lettem. Ennyit a szőnyegről. (nevet)
A teljes interjút elolvashatják a Parókia oldalán