Megszégyenítő helyzetek, trágárságok, butaságok, veszekedések: se szeri, se száma a neten terjedő „vicces” videóknak, amelyeken – valljuk be – nagyon sokan jókat derülünk. Kommentelünk, megosztjuk, terjesztjük ezeket. Az alpáriság pedig nemcsak a társadalmilag lecsúszott emberek kommunikációjában, de a közéletben és az egyházban is jelen van. Mi pedig élvezettel nézzük, véleményezzük ezeket a helyzeteket is, ahelyett, hogy tennénk ellene. Egyáltalán van eszközünk? Czeglédi Péter Pál református lelkész gondolatai.
Vannak olyan „vicces” videók az interneten, amelyeken a társadalom abszolút alján tengődő emberek nyilvánulnak meg, szólalkoznak össze. Kígyót-békát kiabálnak egymásra, lökdösődnek, hőbörögnek, intenzív észosztásba kezdenek, esetleg kiosztanak egy-két jól irányzott pofont. Nincs itt semmi látnivaló – mondhatnánk –, de mégis van, mert nézed, és azt veszed észre, hogy valósággal odaláncol. De nemcsak nézed, hanem meg is osztod. Együtt nevetünk rajtuk. De nemcsak mi nevetünk, hanem velünk együtt egy komplett ország. Mondataik, gesztusaik szállóigékké válnak, mélyen beleégve egy nemzet szürkeállományába. Ki ne emlékezne Szalacsira, Gátvéderre, Polgár Jenőre, a színtiszta Debrőire, Arankára vagy bármelyik véletlenszerű Mónika Show-vendégre? Nevetünk, pedig valójában szomorúság és nyomorúság az egész. Józanabb napokon megfogadod, hogy többet nem nézed, nem mutatod másnak, nem beszélsz róla. Tudod: imádkozni kellene értük. Valamit tenni, hogy ilyen még csak véletlenül se fordulhasson elő. Jézus előkapta volna a telefonját, és kaján mosollyal az arcán mutatta volna a haverjának ezeket a szerencsétleneket? De én nem vagyok Jézus. Nézem, mutatom, röhögök, és néha, józanabb napjaimon mélységesen elszégyellem magam Jézusom előtt, mert rájövök, hogy ez bizony Hám vétke.
„Nóé, a földműves volt az első, aki szőlőt ültetett. Egyszer bort ivott, megrészegedett, és meztelenre vetkőzött a sátrában. Hám, Kánaán ősatyja meglátta apja szemérmét, és elmondta kint levő két testvérének. Akkor Sém és Jáfet fogták a ruháját, a vállukra terítették, s háttal bemenve betakarták apjuk szemérmét, de elfordították arcukat, és így nem látták apjuk szemérmét. Amikor Nóé kijózanodott, és megtudta, hogy mit tett vele a kisebbik fia, ezt mondta: Átkozott Kánaán! Szolgák szolgája legyen testvérei között!”
Mi is Hám vétke? A Biblia – mint oly sokszor – ebben az esetben is szűkszavú. Annyi bizonyos, hogy Nóé valamiért nagyon maga alatt lehetett. Az ember könnyen lesz szalonspicces egy jóízű beszélgetést kísérő borozgatástól, ám nagy lelki mélységről árulkodik, hogy valaki mezítelenre vetkőzve randalírozik otthon. Hám meglátta apja szemérmét. Ami önmagában még nem is lett volna gond, hiszen elég nehéz lett volna elkerülni az otthon meztelenül tobzódó Nóét. A valódi bűn ezután következik, habár a Szentírásból úgy tűnik, hogy a szemérem megpillantása az igazi probléma. Hám kiment, és elmondta két testvérének a nagy hírt. Elújságolta. Vitte a szót. Nem tudjuk, milyen lélekkel, de az átokból sejthetjük, hogy inkább rosszindulat volt a szívében. „Fúú... Nézzétek meg, hogy mennyire kiütötte magát a Fater...” – mondhatta gúnyosan.
Sém és Jáfet azonban nem veszik fel a fonalat. Nem tromfolnak, nem nevetnek együtt, nem adják tovább a szaftos családi történetet. Megkeresik apjuk ruháját, és háttal bemenve, oda se pillantva betakarják apjuk szemérmét. Eltakarják apjuk testi és lelki szégyenét, irgalmas szeretettel befedve őt.
Néhány hete, adventben egy belső fórumon esett egymásnak két református atyánkfia, üzenetváltásuknak majd száz ember volt tanúja. Mindketten elöljárók a maguk gyülekezetében. Az összeszólalkozás tárgya – ahogy az lenni szokott – banálisnak indult, de hamar metafizikai magasságokba csapott. Az önmagukban korrekt, értelmes és egyenes emberek „eszmecseréje” nyerssé és közönségessé vált. Kocsmai szint. Bárdolatlanul nyilatkoztak egymásról, és pontosan a bárdolatlanság miatt keserű és sötét humora volt soraiknak. A következő napokban, akivel csak lehetett, jól kibeszéltem őket. Fejcsóválva, de kaján mosollyal idéztük fel a szófordulatokat, amelyeket egy darabig nem fogunk elfelejteni.
Az egész jelenség kísértetiesen emlékeztetett a fenti videókra adott gyarló emberi reakcióra. Nevettünk, de kínunkban. Valójában nem is kínunkban, hanem inkább szívünk sötétségéből. Ez is Hám vétke.
Két napra rá két közéleti személy, jól ismert politikus esett egymásnak egy gyermekotthon bejárata előtt, kamerák kereszttüzében. A szóváltás színvonala itt is közönséges volt. Mi sem árulkodik erről jobban, mint hogy mondataik, egymás fejéhez vágott sértéseik és kölcsönös provokációik órák leforgása alatt egy ország szállóigéivé válva ráégtek mindkettőjükre. Szomorú pillanat volt ez a magyar közéletben. Én még nem láttam ilyet eddig. De még most is nevetek rajtuk, akárhányszor eszembe jutnak, rá kellett döbbennem, hogy ez a nevetés is Hám vétke.
Ez van adventben. Ez van a neten, kicsiben, nagyban. De egyébként bennem is. Nemrég egy beszélgetés nyomán felszakadt egy régi sebem. Egy évekkel ezelőtti sérelem elevenedett fel egy pillanat alatt. Holott Isten – akárcsak a bibliai József esetében – régen jóra fordította sorsomat, okom nem lett volna hőbörögni. De az isteni jóakarat nem találkozott az emberi szeretettel. A seb felszakadva indulatossá és szeretetlenné tett. Megrészegedtem a saját haragomtól és indulatomtól, lemeztelenedtem, akárcsak Nóé a bortól. Vajon nekem is lesz majd egyszer egy Hámom, aki gúnyosan napvilágra hozza és közröhej tárgyává teszi kicsinyességemet?
Vajon mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Vajon ki fertőzött meg kit? Talán a tyúk volt előbb? Azaz a világ fertőzött meg minket, és a közállapotok szivárogtak be az egyház testének szövetébe, lelkének legmélyére? Nem őrizkedtünk eléggé a farizeusok kovászától? Lehet, hogy így van.
De van egy még félelmetesebb olvasata mindennek. Mi van, ha a tojás volt előbb? Mi van, ha a só szépen lassan megízetlenült, és már egy kicsinyke kovász sem vagyunk a társadalom tésztájában? Mi van, ha nem az áldozatai vagyunk az áldatlan állapotoknak, hanem részben okai? Mi van, ha a közöttünk fellelhető szeretetlenség szivárgott át a társadalomba? Mi van, ha elrejtettük a mécsest a véka alá, miközben elszabotáltuk a részvételt a hegyen épülő város munkálataiban? Mi van, ha néztük a videókat és csak nevettünk rajtuk, ahelyett, hogy sírtunk volna felettük? Mi van, ha kibeszéltük azokat, akikkel testvérként kellett volna beszélnünk? Mi van, ha régen meg kellett volna bocsátanunk kollégáinknak, vezetőinknek, de mi továbbra is gyűlölettel a szívünkben lépünk fel a szószékre? Talán látszik ez? Esetleg pontosan ezért erőtlenek és betegek annyian körülöttünk? Mi van, ha valahol mi is felelősek vagyunk azért, amiben vagyunk?
Jelenlegi értelmezésünk a közéletben, az egyházi életben és természetesen a magánéletben is az, hogy a fegyvert az ellenség választja meg. Mi pedig készen állunk a párbajra. Kard ki kard. Ha az ellenség trágár, én is az leszek. Ha az ellenség gúnyos, én is az leszek. Ha az ellenség megbántott, én is kész vagyok bántással felelni. Ha az ellenség megdob kenyérrel, én is visszadobom neki, de természetesen a követ is szívesen a fejéhez vágnám, ha lenne bátorsága azzal támadni. De Jézus vajon erről beszélt? Keresztyén életünk vajon nem arról szól, hogy a fegyvert nem az ellenség választja meg, hanem Jézus?! Ez a fegyver pedig a szeretet. Vagy az ima. Vagy az alázat. Vagy a szerénység.
Talán Hám helyett Sémnek és Jáfetnek kellene lennünk? Ők a történetben Nóé ruháit keresik meg, és azzal fedik be apjuk gyalázatát. Nem nevetnek, hanem szeretetből cselekszenek. Nekünk pedig mennyivel nagyobb köntösünk van! Jézus arra hív bennünket, hogy ne fátylat borítsunk a gyarlóságra, hanem takarjuk be azt az ő véráztatta köntösével. Csendben, alázattal és szeretettel takarjuk be egymás „Nóéi” meztelenségét!
Jézus köntöse mély jelkép. Egyrészt elfedi a legsötétebb emberi gyarlóságot, másrészt alázatra indítja azt is, aki teríti. Amikor megfordulunk – mert bizonyára Sém és Jáfet is ránézett a már betakart Nóéra –, meglátjuk rajta a vért. A vért, amelyet a mi bűneink hintettek erre az egybeszőtt szövetre. Ekkor már nemcsak egy megcsúszott, szánalmas és dühítő valakit látunk, hanem felismerjük önmagunkat is: mi is megcsúszottak, szánalmasak és dühítők vagyunk. Ez a látvány felismerésre és bűnbánatra indít. Ahogyan én Jézus köntösével betakarom mások „Nóéinak” meztelenségét, ugyanúgy takarta be az én meztelenségemet a Mennyei Atyám Jézus Krisztus által.