– A fogvatartottakkal számtalan pozitív és tanulságos élményem volt börtönlelkészi szolgálatom idején. Ha valakinek hit születik a szívében, erősebb belső motivációja lesz a változásra – osztotta meg tapasztalatát Szénási Jonathan Sándor, aki 2019-től idei nyugdíjazásáig vezette a református egyház börtönmisszióját. A Közép-dunántúli Országos Büntetés-végrehajtási Intézet korábbi lelkipásztora öt éven át önkéntesként, majd huszonnégy évig börtönlelkészként végzett lelkigondozást az elítéltek között.
– A börtönbüntetését töltő embereknek nem arra van szükségük, hogy ítéletet mondjak felettük, hanem hogy ráébresszem őket arra: másként is gondolkodhatnak és viszonyulhatnak az emberekhez, mint azt korábban tették – fogalmazott Szénási Jonathan Sándor. Hozzátette: az élet vagy a vagyon elleni bűncselekményeknél általában az a meghatározó, hogy az elítélt milyen érzelmi környezetben és szocializációs normák között nőtt fel. A fogvatartottak többségénél nem az volt a kérdés, bekerül-e, hanem az, hogy mikor. Kisebb arányt tesznek ki azok, akik normális életet éltek az elítélésük előtt, de rosszul döntöttek, vagy hirtelen felindulásból cselekedtek. A hitbéli kérdések mellett meg kell értetni velük, hogy senki nem tehet arról, hova született, viszont ez meghatározza a szocializációját – idézte fel tapasztalatait a lelkipásztor.
Szénási Jonathan Sándor úgy látja, hogy alapvetően kétféle módon lehet emberekkel foglalkozni: kemény kézzel és elrettentéssel, ez azonban még a jobb érzésűeket is elvadítja hosszú távon. A másik módszer az, ha érzelmileg motiválja az elítélteket arra, hogy maguktól viselkedjenek másképp. Megmutatni azt, hogyan lehet tiszteletben tartani a kereteket, nem kihasználva a többieket, hanem odafigyelve a másik emberre is. A lelkipásztor kitért arra is, hogy sokáig nem értette Jézus szavait, miszerint az utolsó ítéletkor különválasztja a juhokat a kecskéktől. – Később egy élő példán láttam meg a különbséget. Amikor eleséget adtam a kecskéknek, akkor azzal voltak elfoglalva, hogy a másikét megszerezzék, míg a bárányok békésen tudnak együtt legelni. A juhok megelégszenek azzal, ami előttük van, hagyják, hogy a másik is hozzáférjen, nem akarnak mindent maguknak. A kecske viszont nem törődik azzal, hogy a sajátját is tönkreteszi, a célja, hogy a másikét megszerezze. Pál is írja, hogy nem mindenkié a hit. Megpróbálok bizonyságot tenni, ám tudomásul kell vennem, hogy nem lesz minden ember hívő. Viszont mintaként megmutathatom a jó szándék és az egészséges gondolkodás vezérelte életet. Hogyha valakinek hit születik a szívében, erősebb belső motivációja lesz a változásra – osztotta meg tapasztalatát a nyugalmazott börtönlelkész.
A bekötőúton túl
Szénási Jonathan Sándortól megtudjuk: otthon úgy nevelték, hogy mindenhol a legjobb képessége szerint próbáljon helytállni. 1977-ben, amikor be akarták hívni a néphadsereghez, nem akarta letenni a hűségesküt a Varsói Szerződésre. Három év Baracska várt rá. Behívását felfüggesztették, és amikor be akarták hívni, addigra már gyülekezetben szolgált, született két gyerekük, és várták a harmadikat. A baracskai börtön előtt számtalanszor elautózott, mert a közelben éltek, de nem jutott eszébe, hogy bemenjen és ott szolgáljon.
– Harminc évvel ezelőtt Németh Dávid akkori tatabányai lelkész hívott fel, hogy a gyülekezetéből egy fiú bekerült a baracskai börtönbe, és jó lenne, ha egy fiatalabb lelkész időnként beszélgetne vele. Először nem akartam vállalni, hosszas tanakodás után mégis meglátogattam, és egy évig jártam be hozzá. Bár nem akartam folytatni, de egy nevelőtiszt felhívott, hogy olyan jó hatással voltak a találkozásaink a fiatalemberre, hogy szeretné, ha bejönnék a többi fogvatartotthoz is, tarthatnék istentiszteletet is. Sejtelmem sem volt, hogyan kezdjek hozzá. Filmvetítésekkel kezdődtek az alkalmaink, megnéztük a Tízparancsolatot és több más bibliai és evangéliumi témájú videót, amikről beszélgettünk – emlékezett vissza a kezdeti időszakra.
A fogvatartottakban annyi kérdés fogalmazódott meg, hogy a lelkész külön alkalmakat kezdett tartani azok megbeszélésére. Végül elmaradt a filmvetítés, és bibliaóra lett belőle. Egyszer az egyik elítélt kért egy Bibliát, mire Szénási Jonathan Sándor elé tette a Károlit meg az új fordítást: előbb az újat vette el, de fél év múlva kicserélte azt a Károlira. A lelkipásztor sokat magyarázott a héber Bibliából is olyan részleteket, amelyek érdekesebbé teszik az ószövetségi eseményeket, történeteket. Az évek során volt néhány fogvatartott, aki megtanult héberül a bent töltött idő alatt.
Kinyíltak a nyikorgó ajtók
A református börtönmisszió 1990-ben kezdte meg munkáját. A fogvatartottak lelkigondozásáról 2000-ben állapodtak meg az állam és a történelmi egyházak képviselői. Szénási Jonathan Sándor ekkor már öt éve járt a baracskai börtönbe szolgálni, az akkori parancsnok szerette volna munkatársként alkalmazni. A lelkipásztor elvállalta a megbízást, és lemondott a gyülekezeti szolgálatról.
– A büntetés-végrehajtás és az egyházak együttműködése nyitotta ki igazán a börtönök addig nyikorgós ajtajait. A református egyháznál L. Molnár István lelkipásztor lett a szolgálatvezető. Még a teológiáról ismertük egymást, de nem találkoztunk a felszentelésünk óta, úgyhogy rácsodálkoztunk egymásra, hogy mind a ketten járunk börtönbe. Később létrejött a Református Missziói Központ. Előtte mi, református börtönlelkészek alig tudtunk egymásról, de attól kezdve volt koordinációnk, meghallgattuk egymást, tapasztalatot cseréltünk, és segítjük egymást azóta is. Eleinte minden lelkipásztor saját maga alakíthatta, hogyan végzi a benti szolgálatát. Én is úgy raktam össze, ahogyan egyházilag indokoltnak tartottam. A misszióvezetőnk is támogatta azoknak a programoknak a meghonosítását, amelyek jól működtek. Az Országos Fogvatartotti Imanapot L. Molnár István találta ki egy baracskai program után. Az első közös alkalmunkat is az én szolgálati helyemen szerveztük meg, majd később más börtönök is otthont adtak neki. A börtönmissziói szolgálat vezetését 2019-ben vettem át, István halála után, ami mindannyiunkat megrázott – emlékezett vissza a börtönlelkész.
A koronavírus-járványig sokféle programot szerveztek az elítélteknek. Tartottak családi istentiszteleteket, énekkart, zenekart szerveztek, csoportos kimaradásokra is el tudtak menni. Az énekescsapattal több alkalommal részt vettek „kinti” cigánymissziós napokon. Énekekkel készültek, és bizonyságot tettek a roma fogvatartottak arról, hogy miért kell Jézushoz fordulni. – Az egész úgy kezdődött, hogy hallottam a folyosón, hogy ketten arról beszélgetnek, milyen kár, hogy idén nem tudnak részt venni a csatkai búcsún. Felvetettem az akkori parancsnoknak, hogy meg kellene hirdetni egy utat Csatkára, amibe – ugyan tele kétségekkel, de – beleegyezett. Megszerveztük, és elutaztunk hat fogvatartottal a bakonyi falu búcsújára. A látogatásunkról újságcikk született, jó visszhangja lett a kezdeményezésnek. Felismerték a nevelők is, hogy a fogvatartottak fegyelmezik magukat, ha kinti programra nyílik lehetőség. Ezt követően rendszeresek voltak a csoportos kimaradásaink: ellátogattunk a Bibliamúzeumba, az evangélikus múzeumba, a zsidó múzeumba, a Terror Házába. Presbiteri konferencián is jártunk több alkalommal, ahol szavaltak, énekeltek a fogvatartottak – elevenítette fel az emlékeket Szénási Jonathan Sándor.
Karácsony zárt ajtók mögött
Szénási Jonathan Sándorral beszélgettünk a börtönben töltött karácsonyokról is. Elmondta, hogy az adventi és karácsonyi időszak lelkileg olyan megterhelés a fogvatartottaknak, hogy napi tizenkét órát is töltött velük. Nagyon nehéz bezártságban tölteniük az ünnepeket, távol a családtól, ahonnan hiányzik az apa, a férj jelenléte, azok keresete. Eleinte a börtönőrök gyerekeinek, majd a fogvatartottak családjának is tartottak családi istentiszteletet, betlehemes játékkal. A délutáni családi beszélőn azok a fogvatartottak is karácsonyozhattak a családjukkal, akiknek nem volt egyházi, hitbéli kötődésük, vagy nem akartak betlehemes játékot tanulni. Adventkor a családi istentiszteletre érkező gyerekeknek cipősdobozokat gyűjtöttek. A koronavírus-járvány idején a börtönlelkész a családi kapcsolattartás segítésére maga tervezte, az ünneppel kapcsolatos motívumokat ábrázoló, felbélyegzett borítékokat vett, hogy a fogvatartottak írhassanak a családjuknak.
A lelkipásztor elmesélt egy történetet egy szabadult gondozottjáról is. – Néhány évvel ezelőtt, az utolsó karácsonyi családi istentisztelet után döbbentem rá arra, hogy mivel minden nap reggeltől késő estig bent voltam, nem vettem meg még a leveszöldséget sem otthonra. Úgyhogy 23-án este tízkor elmentem egy nagy bevásárlóközpontba, ahol mozdulni sem lehetett a tömegben. Ahogy próbáltam közel férkőzni a zöldségespulthoz, a másik oldalról hangosan átkiabált egy cigány fiú, hogy „Jó estét! Mi van, Szénási úr? Meg se ismer?! Tudja, Baracskáról, a börtönből!” Akkor ismertem fel: két hónapja szabadult, de meg se tudtam szólalni, úgy meglepődtem. A többi vásárló mind rám meredt, és hirtelen akkora hely lett körülöttem, hogy mindent be tudtam pakolni, ami itthonra kellett. De mire felnéztem, már nem láttam a fiatalt. Nagyon hálás voltam az Úrnak, hogy ide küldte, és az utolsó pillanatban be tudtam vásárolni – idézte fel a lelkipásztor derűsen a történetet.
Szénási Jonathan Sándor a nyugdíjazása óta missziói tanácsadóként szolgál a Református Szeretetszolgálatnál. A Református Börtönlelkészi Szolgálat vezetését Gottfried Richárd, a Váci Fegyház és Börtön intézeti lelkésze vette át tőle.
Szénási Jonathan Sándor 1959. szeptember 12-én Budapesten született, de egy kis faluban, Vereben nőtt fel, ahol édesapja református lelkipásztorként szolgált, édesanyja pedig (lelkészi diplomával a zsebében) tejbegyűjtőként dolgozott. 1982-ben végezte el a Budapesti Református Theologiai Akadémiát, 1983-ban lelkészi oklevelet kapott. 2009-ben elvégezte a zsidó vallástudományi doktori iskolát. 1978 novemberétől segédlelkészként szolgált a Vértesaljai Református Egyházmegye esperesi hivatalában. 1980 márciusától helyettes lelkész Gárdonyban. 1981 februárjától beosztott, majd megválasztott lelkipásztor Kápolnásnyéken, 2000 végéig. 1995-ben kezdett bejárni a Baracskai Büntetés-végrehajtási Intézetbe. 2000 szeptemberétől idei nyugdíjazásáig a Közép-dunántúli Országos Büntetés-végrehajtási Intézet (Baracska, Martonvásár és Székesfehérvár) intézeti lelkipásztora. Számos egyéb elismerés mellett Raoul Wallenberg-díjat kapott. A büntetés-végrehajtási intézetekben végzett lelkipásztori szolgálatát a Református Szeretetszolgálat idén életműdíjjal ismerte el. 1979-ben nősült, felesége Hajgató Erzsébet óvónő. Négy gyermekük és tizenkét unokájuk született.