Mikor van karácsony?

Rohanó, zaklatott és bizonytalan világunkban azonban egyre nehezebb különbséget tenni információ és tudás, adat és megélt élmény között. Emlékeztetőből van elég: már november elején megjelennek a karácsonyi díszek az utcákon és a boltok kirakataiban. De éppen ettől zavarodunk össze: a csokoládémikulások, a karácsonyi reklámok egyszerre keltenek nosztalgikus érzéseket és szorongást. Mikor is kell (konkrét és átvitt értelemben) ünneplőbe öltöznünk? És ha azok, akikkel ünnepelnénk, csak később, mondjuk 27-én, netán januárban érnek rá, akkor elhalasztható, áttehető az időpont? Hiszen erre a pár napra várunk egész évben! Hátha most, hátha idén tényleg meg tudjuk élni – mit is? A szeretet, a családi összetartozás, a megértés ünnepét… Csakhogy ezek a szavak könnyen kiüresedhetnek, változik a jelentésük és a jelentőségük. Egyfelől túl sok a giccs, a cukormáz, kérdésessé válik az őszinteség – másfelől túl sok a szétszakadt család, az aggodalom, a félreértés, a szeretetlenségből adódó emberi szenvedés körülöttünk ahhoz, hogy valóban elhiggyük: a csoda megtörténhet az időben, a régi gyerekdal szavaival élve „nyílik már az ajtó” oda, ahol (fizikai és lelki értelemben egyaránt) vár az ajándék.

Néhány éve történt, hogy advent második hetében megbetegedett az egyik szomszédunk, aki egyedül nevelte három kisiskolás gyerekét. Mivel a szülők elváltak, és nem akadt olyan rokon, akit segítségül lehetett volna hívni, hozzánk költöztek a gyerekek arra a néhány napra, amíg az édesapjuk bent feküdt a kórházban. Igyekeztünk jó hangulatot teremteni, de érthető módon hiányzott a lelki békesség. Izgultunk, mikor fog felépülni a beteg, hazajöhet-e karácsonyra. Figyeltük a telefont, vártuk a híreket. Az egész időszakból a legemlékezetesebb élmény mégiscsak az, ahogy a gyerekek egyik este elénekelték, amit az iskolában tanultak: „Szálljatok le, szálljatok le, karácsonyi angyalok…” Az adta az ének erejét, hogy a három gyerek minden körülmény ellenére, minden nehézség dacára teljesen át tudta élni a csodaváró szavakat. És néhány napon belül meg is gyógyult az apa, 24-én már együtt tudott ünnepelni a gyerekeivel. Nyilván mind a négyüknek ez volt a legnagyobb karácsonyi ajándék. Talán nekünk is.

A történet felidézésével arra szeretnék rávilágítani, mennyire számít a gyermeki lelkület. Azt hiszem, az az igazi felnőtt, aki nem felejtette el, milyen gyereknek lenni. Az érett felelősség nem zárja ki azt a képességet, hogy minden racionális érv, minden negatív tapasztalat és akadály ellenére bátran merjünk bízni a csodában. Sőt, akkor növünk fel, ha megértjük a kiszolgáltatottság és a felelősség paradoxonnak tűnő dinamikáját. Karácsony közeledtével úgy érzem, minden embernek legalább három gyereket kell felismernie. Az első az, aki ő valaha volt, a második az, aki az (életkortól független) embertársa, a harmadik pedig az, aki a jászolban testesíti meg a Mindenható kiszolgáltatottságát és szeretetét. Abban, aki nem tud gyerek lenni, félelmet kelthet az isteni gyámoltalanság: egy újszülött minden szempontból segítségre szorul. Ártatlanságára felnőtt énünk rettegő értetlenséggel válaszol. Hogyan is lehetne elviselni ekkora felelősséget?! De (talán a naptártól sem egészen függetlenül) akkor van igazán karácsony, amikor a gyerekben felismerjük a világ teremtőjét, illetve amikor sikerül magunkban vagy bármelyik társunkban megtalálni a hajdani gyereket, át tudjuk élni és át tudjuk adni ennek a felismerésnek az örömét. „Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.” (Mt 18,3)

A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara Anglisztikai Intézetének egyetemi docense.