Tiszta szívvel, tiszta kerttel

A 72 óra kompromisszum nélkül országos önkéntes akcióban fiatalok érkeztek a csepeli Bocskai István Református Oktatási Központból, hogy önkéntesként segítsenek rendbe tenni a Budai Református Egyházközség templomkertjét és szortírozni a ruhaadományokat. – A fiúk a kerti munkákban jeleskedtek – fűnyírás, gyomlálás, lombgyűjtés –, míg a lányok szorgalmas kézzel válogatták az adományként érkezett ruhákat, hogy azok később méltó helyre kerülhessenek – mondja el Nagy Beáta, aki a diákok kísérőjeként érkezett.

Az oktatási központ hittantanára szerint az iskola mint egyházi fenntartású intézmény természetes módon kapcsolódott a kezdeményezéshez. – Persze, a közösségi szolgálat az érettségihez is kell, de mi nem csak ezért vagyunk itt. Sokan közülük szívből jöttek. Én magam is hiszek abban, hogy az önkéntesség nevel, formál és közösséget épít – teszi hozzá.

A gyülekezet részéről Bakó Zitát, a Budai Református Egyházközség diakóniai gondnokát is megkérdeztük az eseményről. Szenvedélyes szavai nemcsak útmutatást, hanem inspirációt is adtak a jelenlévőknek. – Ha a fiatalok már ilyen korán megízlelik, hogy milyen jó érzés segíteni, akkor ez az élmény elkíséri őket egy életen át – fogalmaz, miközben körbenéz az udvaron dolgozó gyerekeken. A feladatokat tudatosan úgy választották meg, hogy azok ne csak hasznosak, hanem örömteliek is legyenek. – Nem az volt a cél, hogy csendben és fásultan dolgozzanak, hanem hogy közben nevessenek, beszélgessenek, kapcsolódjanak egymáshoz és megtapasztalják, mit jelent valaki másért cselekedni – magyarázza. A diakóniai szolgálat részeként a lányok egy adományraktárban válogatták a ruhaneműket. – Olyan gyorsan telik meg ez a helyiség, hála Istennek, hogy sokszor alig győzzük szortírozni – meséli. – De ami a legfontosabb: tudják, hová kerülnek ezek a ruhák. Nem egy elvont célért dolgoznak, hanem valódi emberekért – hangsúlyozza Bakó Zita. – A szolgálat nem kényszer. A szolgálat egy lehetőség. Egy csatorna, amin keresztül Isten szeretete továbbadható, még akkor is, ha az csak egy meleg kabát vagy egy kedves mosoly formájában történik – vélekedik a diakóniai gondnok.

A fiatalok lelkesedése szinte tapintható volt. – Segíteni nemcsak hasznos, de jó érzés is – fogalmazzák meg a szolgálat napja kapcsán a fiatalok.

Adományrendezés közben állt meg néhány percre Kálmán Rozália Virág, hogy megossza, hogyan élte meg a napot. A Bocskai István Református Oktatási Központ tizenhat éves diákja csendesen, de határozottan beszél: nem keresett nagy szavakat, de minden mondatából érződött, hogy végiggondolta, miért van itt. – Az iskolán keresztül jöttem, ez igaz. De hamar kiderült, hogy ez nem csak egy kipipálandó dolog. Már az elején megvolt az a hangulat, hogy ez valami más: valami közös, értelmes, ami túlmutat a kötelező kereteken – meséli.

Rozália a ruhaadományok válogatásával foglalkozott: hajtogatott, rendszerezett, szortírozott. Látszólag monoton munka, de a gondolat, hogy minden egyes darab másokhoz jut el – méghozzá olyanokhoz, akiknek tényleg szükségük van rá –, más szintre emelte a feladatot. – Azt hiszem, az fogott meg a legjobban, hogy ezek a ruhák nem csak tárgyak. Valaki majd viselni fogja őket, örülni fog nekik. És ha én azzal tudok hozzájárulni, hogy ezek áttekinthetően, rendben, tisztán kerülnek hozzájuk, akkor ez már önmagában érték – magyarázza

Arra is rávilágított, hogy ez a fajta szolgálat – bár fizikailag fárasztó – lelkileg kifejezetten feltöltő tud lenni. – Nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen egyszerű feladat ennyi pozitív érzést ad. Jó volt látni, hogy együtt dolgozunk, segítünk, nem kérünk érte semmit, és mégis mindenki jól érzi magát. Ez sokkal többről szól, mint munka: ez egy élmény, amit haza lehet vinni – jelenti ki.

A templomkert másik oldalán, a fű és a lehullott levelek közt dolgozva találkoztunk Illés Benett-tel, aki szintén a csepeli református iskolából érkezett. Vallásos neveltetéséből fakadóan számára a templom sokkal több egy épületnél – szent hely, amit méltónak tart rendben tartani, és amit örömmel szolgál.

– Amikor megtudtam, hogy lehetőség van templomban önkénteskedni, számomra ez rögtön egyértelmű volt. Ez nem csak egy program: ez egy lehetőség, hogy visszaadjak valamit abból, amit a hit közössége ad nekem – kezd bele történetébe. Benett számára külön jelentőséggel bír, hogy ezt nem egyedül, hanem az osztálytársaival együtt élhette meg. – Jó volt látni, ahogy mindenki fokozatosan beleállt a munkába. Eleinte talán volt, aki csak kötelességként tekintett rá, de aztán kialakult egyfajta természetes ritmus. Egyszer csak elkezdtünk beszélgetni, nevetni, segíteni egymásnak – és onnantól ez nem feladat volt, hanem közös élmény – osztja meg élményeit.

Kérdésemre, hogy mit visz haza ebből a napból, nem sokat gondolkodott: – Talán azt, hogy segíteni lehet úgy is, hogy közben jól érzed magad. Hogy a közösségi munka nem nyűg, hanem lehetőség. És hogy valami egészen apróval is hozzájárulhatsz valaki más életéhez. Ez nem mindennapi felismerés – jegyzi meg. Ha lesz lehetősége, jövőre is részt vesz a programban. – Ez most egy jó nap volt. Egy olyan, amire emlékezni fogok. És szerintem sokan mások is így vannak ezzel az osztályból – összegzi tapasztalatait Illés Benett.

A templom udvara lassan megtisztult a lehullott levelektől, a ruhaadományok dobozokba kerültek, és a résztvevők arcán őszinte mosoly tükröződött. Ez nem csupán egy önkéntes nap volt, hanem egy lelkesítő közösségi élmény, amely tanít: adni jó, segíteni lehet – és a világ valóban egy picit jobb hely lehet, ha együtt dolgozunk érte.