„Mi is szeretnénk a vérünket adni a szabadságért” – 1956-ra emlékeztek a Károlin a teológusok

A Dies Natalis (születésnap) címmel meghirdetett alkalmat Literáty Zoltán, a hittudományi kar dékánja nyitotta meg. Röviden bemutatta a teológiai képzés történetét, és 1956 őszéhez érve úgy fogalmazott, hogy a teológia is a történelem résztvevője volt ezekben a hónapokban. Elmondta, hogy október 10-éről hozták közelebb a kar születésnapját a forradalom évfordulójához, hogy méltó módon tudjanak megemlékezni a hetven éve történt hősies küzdelemről.

Balog Zoltán dunamelléki püspök arról beszélt, hogy a református Bibliaolvasó Kalauzban éppen a napokban sorra kerülő Jób könyvének egyik tanulsága, hogy az élet határhelyzetei megmutatják, mi van az emberben, egyenként és csoportosan is. – 1956 azon napjai, amelyekre most emlékezünk, számos határhelyzetet hoztak, és előhívták az emberekből azt, ami bennük szunnyadt – hívta fel a figyelmet Balog Zoltán. Hozzátette, hogy a határhelyzetnél ennél persze kicsit többre van szükség, mert Isten Igéjének a világossága is kell hozzá, hogy lássuk, ki milyen valójában.

– Ez a forradalom az igazság és a szabadság mellett robbant ki – hangsúlyozta Trócsányi László, az egyetem rektora, aki szerint a kettő elválaszthatatlan egymástól, ahogy a jánosi evangéliumban is szerepel: az igazság szabaddá tesz. Hozzátette, hogy akkor végül a szabadság elbukott, az igazság órája nem jött el. 1956 fő feladatának azt nevezte, hogy „lelket adjon Európának és a nemzetünknek”.

A megnyitó beszédeket három történelmi előadás követte, az elsőben Horváth Miklós, a Károli-egyetem tanára azt mutatta be, milyen okok vezettek először a tüntetésekhez, aztán ez hogy alakult felkeléssé, majd végül hogyan szélesedett szabadságharccá.

1956 református vonatkozásairól beszélt Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke. Elmondta, hogy a forradalom napjaiban vállalt egyéni szerepek mellett a szabadságharc vége után is fontos események történtek az egyházban, a Református Megújulási Mozgalom aktívabb lett, és november 13-án küldték ki Ravasz László körlevelét, amelyre 1957 elejéig a gyülekezetek kétharmada támogató állásfoglalással válaszolt.

Szamborovszkyné Nagy Ibolya, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Egyetem docense az ötvenes évek és 1956 kárpátaljai eseményeiről számolt be. Elmondta, hogy bár ott nem volt forradalom, de összeesküvés vádjával számos embert letartóztattak, és hárman életüket is vesztették a fogvatartás során. Koncepciós perekkel az ötvenkét szolgáló lelkipásztor több mint harmadát börtönözték be.

Az előadások után, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának születésnapján Horváth Pétert ünnepélyesen doktorrá avatták, a doktori oklevelet Balla Péter rektorhelyettes, a doktori iskola vezetője adta át.

Ezután következett az a beszélgetés, amelyen olyan lelkipásztorok vettek részt, akik 1956-ban iratkoztak be a teológiai képzésre: Kovács Sebestyén Vera, Mikesi Károly és Komlósi Péter.

A beszélgetés kezdetén Kovács Sebestyén Vera elmondta, hogy 1956-ban lehetett érezni a „mozgolódást”, de ő akkor világosodott meg igazán, amikor már ott vonult az utcán a tömeggel, és ki mertek mondani olyasmit, amit előtte nem: „Ruszkik haza!” Beszélt arról is, hogy nem volt olyan korú és társadalmi státuszú ember, aki ne érezte volna valamilyen formában a rendszer elnyomását. Előbb a Baár–Madas Református Gimnáziumban tanult, majd az iskola 1952-es államosításakor Vácon folytatta tanulmányait egészen addig, amíg ki nem zárták onnan, hogy aztán mint „osztályidegen szülők gyermeke” fél évig sehol se tanulhasson.

Komlósi Péter is arról mesélt, hogy milyen felszabadító érzés volt részt venni a felvonuláson a Bem-szoborhoz, majd a Kossuth hídon át a Kossuth térre. – Azért, hogy ezen a délutánon ott lehettem, és átélhettem azt, amit életem legnagyobb eseményei között tartok számon, hálát adok az én Uramnak, aki ezt megengedte – mondta a volt esperes.

– Pap László dékán tartotta bennünk a lelket, mert hallottuk a történéseket, és mi is szerettünk volna valamit csinálni, de ő figyelmeztetett minket: „Református teológusok vagytok, nem foghattok fegyvert!” – emlékezett vissza Kovács Sebestyén Vera az eseményekre. Hogy a teológushallgatók tenni akarását kielégítse, Pap László felhívta a Péterfy Sándor utcai kórházat, ahonnan küldtek egy teherautót a teológusokért, hogy vért adjanak. A kórház felé tartó teherautót azonban szovjet katonák a Kálvin térnél megállították, falhoz állították és megmotozták őket, de végül továbbmehettek.

Mikesi Károly felidézte, hogy egyik teológustársuk testvére, Arányi Miklós is velük volt, és olyan jól tudott oroszul, hogy ő tolmácsolt. A szovjet katonák nemsokára elengedték őket, ők pedig gond nélkül eljutottak a kórházba vért adni. – Mondtuk, hogy annyi vért vegyenek le, amennyit csak tudnak, mert mi is szeretnénk a vérünket adni a szabadságért – mesélte Kovács Sebestyén Vera. Mikesi Károly megjegyezte, hogy a kórházban észrevette, hogy Arányi Miklós két géppisztolygolyóval játszik. Ezek végig a zsebében voltak, amíg a szovjetek igazoltatták őket, és csak az isteni gondviselésnek köszönhetik, hogy őt elfelejtették átkutatni, valószínűleg azért, mert ő tolmácsolt.

A nyuglmazott lelkipásztorok azt is felidézték, hogy hazafelé már egy nyitott teherautón vitték őket, és a sofőrnek kis utcákon, nagy kerülővel kellett mennie, mert mindenhol harcok dúltak. Amikor Ferencváros felől elérték a Nagykörutat, kiderült, hogy két oldalról is lövik azt az útszakaszt, azon kellene átjutniuk. A sofőr azt mondta nekik, hogy hasaljanak le a platón, ő pedig lendületből, nagy sebességgel áthajt a körúton. Szerencséjükre nem lőttek rájuk, de ez talán annak is köszönhető, amit Mikesi Károly idézett fel: – Mind hasaltunk, csak egyvalaki maradt állva, aki a vöröskeresztes zászlót tartotta, és ez a valaki itt ül mellettem: Vera volt az.

A teológián mindenkit leköltöztettek a földszintre, a Ráday Könyvtárba, a polcok közé, mert az emelet nem volt biztonságos – mesélte Komlósi Péter. Azt is megemlítette, hogy a forradalom napjaiban a Ráday Ház dísztermében alakult meg a Keresztény Ifjúsági Szövetség.

– Október 24-én vagy 25-én kaptam azt a feladatot egy teológustársammal, hogy hozzunk kenyeret a mai Lónyay, akkor Szamuely utcából – mesélte Mikesi Károly. – A kezünkben a nagy kosárral a Bakáts térnél mentünk át a Lónyay utca felé, amikor láttuk, hogy a Duna-parton szovjet harckocsik mennek, és ahogy ezt néztük, ránk kiabált egy kapualjból valaki, hogy „Húzzák le a fejüket!”. Alig buktunk le, máris megeresztett egy sorozatot gépfegyverrel a harckocsi felé, ami persze ezt meg se érezte – idézte fel az eseményt.

Az isteni gondviselésre hozott két példát Komlósi Péter: Kovács László teológushallgatót két lövés érte, az egyik a homlokát súrolta, a másik a nyaka tövén ejtett horzsolást. –Millimétereken múlt, hogy nem maradt ott – jegyezte meg a volt esperes. Felidézte Simon Zoárd esetét is, aki az utcán ment, és amikor lövéseket hallott, lehúzódott. – A golyók szerencsére a feje fölött csapódtak be, de levertek valamilyen falidíszt, ami a fejére esett. Neki is jó nagy turbánt kötöttek a fejére, de túlélte – emlékezett vissza Komlósi Péter.

Nem mindenki úszta meg ennyivel. Szűcs Zoltán csak peches volt, amikor a rádióhoz sietett, és fél órán belül meglőtték. Az igazi tragédia az őt látogató Magócsi Istvánnal és Herczeg Lajossal történt. Komlósi Péter felidézte, hogy Magócsi és Herczeg a Nagyvárad téri István Kórházban látogatták meg Szűcsöt, és sikeresen vissza is értek egészen a teológiáig, de meghallották, hogy a Lónyay útcában édesanyák egy csoportja beszorult kapualjakba a lövöldözés miatt. Komlósi Péter visszaemlékezése szerint vöröskeresztes jelzéssel segítették az ott ragadt asszonyokat, de közben Herczeget szíven lőtték, és azonnal meghalt, Magócsit pedig a térdén érte találat, és elvérzett. A volt esperes azt is felidézte, hogy Herczeg Lajost a teológia udvarán temették el, 1957 elején exhumálta és vitette el a családja. Komlósi Péter november 3-án felkéredzkedett egy tejszállító teherautóra, és négy nap alatt stoppolva hazament a szüleihez, így november 4-ét már nem töltötte Budapesten.

– Bevésődött a tudatunkba, hogy milyen közel a halál – mondta Kovács Sebestyén Vera, de hozzátette, hogy a harcos lelkület tovább élt bennük, ő a kabátja hajtókája alatt egy „Márciusban újrakezdjük!” (MUK) kitűzőt hordott még jó darabig.

Mikesi Károly megosztotta, hogy sokáig motoszkált benne a gondolat, hogy Isten miért nem engedte, hogy sikerüljön. Miért nem tudták a hazát önálló, szuverén országgá tenni, és az egyházat miért nem sikerült úgy átalakítani, hogy Jézus üzenetéhez hű legyen? Mikesi Károly később ezt a kérdést feltette Ravasz Lászlónak is – Komlósi Péter szerint inkább Joó Sándorhoz köthető az eset –, aki erre azt válaszolta, hogy amikor a háziasszony főzi a levest, villával próbálgatja, hogy megfőtt-e már a krumpli: 1956-ban pedig még nem „főtt meg”.

A beszélgetés végén mindhárom lelkipásztor egy üzenetet fogalmazott meg a fiatal teológusoknak. Kovács Sebestyén Vera arra biztatta őket, hogy tájékozódjanak, mindent mérjenek le az Ige mérlegén, és merjenek lépni, amikor kell. Mikesi Károly arra emlékeztette őket, hogy olvassák az Ó- és Újszövetséget, mert „a mi népünk jövőjét csak a szabadító Jézus Krisztus elfogadása és megélése fogja segíteni”. Komlósi Péter pedig arra bátorított mindenkit, hogy ne várjanak senkire és semmire, amikor az Isten azt mutatja meg, hogy tenni, hatni vagy szólni kell.

A teljes beszélgetést videón is megtekinthetik:

A lelkipásztorok beszélgetése után Lányi Gábor lelkipásztor, a hittudományi kar docense tartotta az istentiszteletet Jakab levele alapján.

Elmondta, hogy mi másról is lehetne beszélni október 23-hoz közeledve, mint a szabadságról. – Az 1956-ban megmozdulók egy náluknál nagyobb ügyért, a másikért, a haza, a nemzet nagy családjáért háttérbe tudták szorítani magukat – hívta fel a figyelmet az igehirdető, majd hozzátette: azzal, hogy ők az életük egy pontján túl tudtak lépni az önérzetükön a másik ember szabadságáért, öntudatlanul is azt az isteni, egyetemes igazságot ábrázolták ki, hogy az ember nem lehet igazán ember akkor, ha nem szabad. Lányi Gábor arról is beszélt, hogy Isten az embert szabadságra teremtette, de csak az Istennel és Istenben lehetünk szabadok, és a bűnbe eső, Istentől elforduló ember az Istennel való közösség mellett ezt a szabadságot is elveszítette.

Az Istennel és Istenben megélt szabadsághoz vezető út az lehet, hogyha meglátom magamat Isten Igéjének tükrében – hangsúlyozta Lányi Gábor, aki példaként azt hozta fel, hogy a gyermek fejlődésének is fontos mozzanata az, amikor kialakul az énképe, és rájön, hogy a tükörben önmagát látja, nem egy másik gyermeket. A lelkipásztor szerint a keresztyén érettségnek fontos jellemzője ez a képesség. Hozzátette, hogy hajlamosak vagyunk egymást állítani a tükör elé, mint ahogy Rejtő Jenő is megírta: úgy tudsz kimaradni a névsorolvasásból, ha te olvasod a neveket.

Majd elővette Farkas József konventi missziói előadó 1956-os lemondólevelét, és egy részét felolvasta az összegyűlteknek:

„Arra a gyötrelmes felismerésre jutottam, hogy egyházunknak a közelmúltban végzett szolgálata súlyos ítélet alá került. Mindazok a tételek, amiket a klasszikus református hitigazságok mellett vagy fölött, sőt olykor egyenesen helyett tanítottunk, úgy, mint hitbeli döntéseket, megmérettettek és rettenetes híjával találtattak. [...] Népünk iránti szolgálatunkról beszéltünk, de ez sokkal inkább népellenes kormányzatunk iránti szolgálat volt, mert annak mindenkori intenciói döntően meghatározták népünk felé mondott szavunkat. Egyházunk egységével büszkélkedtünk akkor, amikor felszínes látszategyezség is csak megfélemlítés és elhallgattatás durva módszereivel volt fenntartható. [...] Nem vádolom azokat, akik ezt a bűnös és tragikus helyzetet létrehozták egyházunkban. Magamat vádolom azért, hogy beleilleszkedtem ebbe az egyházi képletbe, és ha próbáltam is ennek kiáltó nyomorúságait javíttatni, téves tanításait evangéliumi igazságokkal korrigálni, a hűtlen vezetők szégyenét a gyülekezetek előtt elleplezni, alapjában véve egyházunk útját jártam én magam is.”

Lányi Gábor szerint olyan ember szavai ezek, aki épp belenéz abba a tükörbe. A jelenlévőknek pedig azt üzente: – Belenézhetsz az Ige tükrébe, felismerheted, hogy szabadságodnak a legnagyobb gátja legtöbbször te magad vagy: te adod oda magadat a téged megkisebbíteni, megüresíteni kívánó erők, dolgok, ügyek, ideák, szenvedélyek rabságába. A szabadság útja visszatérés az atyai házba, visszakapcsolódás az Istennel való közösségbe, amire ő téged teremtett – mondta az igehirdető.

Az hittudományi kar harmadéves teológushallgatói videóval és verses műsorral emlékeztek meg a szabadságharc áldozatairól.

A műsor után a résztvevők levonultak az épület udvarára, ahol megkoszorúzták Magócsi István és Herczeg Lajos kopjafáját.