Advent a dűlőben

De ugorjunk vissza egy kicsit az időben, hogy megértsük, hol is járunk, és mit keresünk itt. Bodaszőlő Hajdúböszörményhez tartozó településrész, nagyjából tíz kilométerre van a városközponttól, így már önmagában kicsit elszigetelt, és még ennek is a határában találjuk a Lorántffy-kertet, amely egykor egy szőlőkkel, veteményesekkel tarkított hétvégi kiskertes övezet volt. Ezeket a szőlőskerteket sok tulajdonos elhanyagolta, aztán olyanok vásárolták meg vagy foglalták el az ingatlanokat, akiknek nagyobb otthonra nem futotta. A szerszámtárolókat, kunyhókat alakították át lakássá, amelyekben néha több generáció is együtt él. Ide hoz minden évben többször, így karácsony előtt is adományokat a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ).

Debrecenben találkozunk az MRSZ csapatával: Iszlai Gergellyel, Dobis-Lucski Zsófiával és Oláh Istvánnal, a debreceni nagytemplom lelkipásztorával. Innen először Bodaszőlő központjába megyünk, ahol Oláh Zoltán, a nagytemplomi gyülekezet presbitere vár minket, aki egyben az Opre Roma Egyesület elnöke is. Évek óta foglalkozik a helyiek gondjaival, amerre csak mentünk, „Zoli bácsit” mindenhol szeretettel fogadták. Talán részben azért is, mert jó ideje nem látták, nemrég gyógyult ki ugyanis súlyos betegségéből. De amint tudott, sietett ki a bodaszőlői dűlőkre, hogy karácsony előtt még mindenhova jusson adomány.

Bodaszőlő központjában az egyesülettel egy házat bérelnek, ahol különböző programokat szerveznek a helyi hátrányos helyzetű embereknek. Korábban tanodát is működtettek, de aztán elapadt az a pályázati forrás, amiből finanszírozni tudták huszonnégy gyerek iskola utáni tanítását.

– Irén nénje, várjon, még egy csokit hozok magának! – szól még egy adománycsomaggal távozó hölgy után „Zoli bácsi”. A csomagok száraztésztát, lisztet és egyéb tartós élelmiszereket tartalmaznak, de mindegyik mellé jár csokoládé, ruha és egy-egy kirakós játék is a gyerekeknek, unokáknak. Az adományok egy részét a „központban” kipakoljuk, a többivel pedig Oláh Zoltán akkurátusan vezetett listája alapján elindulunk a dűlőkbe.

– Zoli bácsi, gyere egy imádságra még gyorsan indulás előtt! – mondja Oláh István debreceni lelkipásztor, ahogy összegyűjti a társaságot. – Tégy minket alkalmassá a szolgálatodra! – kéri Istentől, mielőtt beülnénk az autókba, hogy kimenjünk a szőlőkbe.

És ahogy a dűlőutakon zötykölődünk, vissza is érünk a cikkünk elején említett ponthoz. A hármas dűlőben kezdünk, az első házikó kicsi, toldozott-foldozott, de a falán festékes gyermekkézlenyomat virít.

Persze a legtöbb háznál rögtön látjuk a gyerekeket is, többségük a szülők, nagyszülők lába mögött megbújva a kapuban vár minket, de a bátrabbak Zoli bácsi láttán kiszaladnak elénk.

Behívnak minket az egyik kis házikóba, ahol egy szobát fűtenek, mert összesen csak egy van. Ebben heten laknak.
– Karácsonyfátok lesz? – kérdezzük tőlük.
– Persze.
– És mikor díszítitek?
– Természetesen szenteste.

Ahogy továbbhaladunk, látjuk, hogy az egyik ház oldalához farostlapokból álló tákolmány támaszkodik. Az egyik szeretetszolgálatos kolléga elárulja, hogy ő már járt bent ebben a házban, és az a hálószoba. Sárga purhab keretez mindent, sok helyen az ajtók alig záródnak. Az itt élők takarókkal és függönyökkel próbálják kint tartani a hideget, miközben belül igyekeznek otthonossá tenni a környezetüket.

Az ünnep közeledtének jelei is mindenhol ott vannak: Mikulások, angyalkák néznek vissza ránk a falakról, bútorokról, több helyen láttuk a műfenyőt és a díszeket is. – A kicsi miatt szépen feldíszítem majd, hogy szép emlék legyen neki – mondja az egyik házban a nagymama, miközben tizenhét éves lánya az egyéves gyerekét tartja kezében. A fehér műfenyőre kék díszek kerülnek majd, hogy igazán szép legyen.

Itt vezetékes víz sincs, de a szülők és nagyszülők mindent megtesznek, hogy a karácsony az itteni gyerekeknek se maradjon el.

Ivóvízért egyébként el kell sétálni a Loránttfy kert szélére, mert az összes többi kút az elmúlt években kiszáradt. Tizennyolc méterrel csökkent a talajvíz szintje, a világban zajló nagy klímafolyamatok a legutolsó dűlőt sem kerülik el.

Haszonállatokat és gazdálkodást kevés helyen látunk, de van jó példa is. Az egyik asszony büszkén mutatja meg kis gazdaságukat. A férje munka mellett gondozza a jószágokat, és közben a kert is rendezett. Még tehenük is van, és nemrég vettek egy kisborjút. De sajnos nem ez az általános: a kezdőtőke, a szándék és a tudás is hiányzik a jó példák követéséhez.

Egy idős hölgy invitálna minket beszélgetésre, láthatóan örülne a társaságnak, de még sok helyre el kell jutnunk.

Arra azért futja az időnkből, hogy elmondja, kilenc dédunokája van, akik Debrecenben élnek, és hétvégente a nagyobbak eljönnek neki segíteni felaprítani a tűzifát. Rendezett kis házikójában az ember szinte elfelejti, hol is jár, apró karácsonyfa áll az egyik sarokban, a konyhában pedig egy cica dorombol.

Egy másik néni arra panaszkodik, hogy ígértek tüzelőt neki, de nem hozták, csak néhány gally van, de az nagyon füstöl, így nem tudnak befűteni. Megemlíti Oláh Istvánnak, hogy valamikor régen diakóniát végzett. Amíg beszélgetünk, a férje megpróbálja megtudni, otthon van-e az egyik szomszéd, akinek szintén csomagot kellene adnunk. Itt csengő kevés helyen van, de a kiabálás a legtöbbször működik.

Találkozunk egy családdal, amelyiknek leégett a háza, ezért most a rokonoknál laknak, egy dűlővel odébb. Kicsit szűkösen vannak, de nem tudnak mit tenni, a segítség is kevés, és az építőanyagokat is csak apránként tudják megvenni az újjáépítéshez. – A matek a kedvenc tantárgyam. Kommandós leszek – mondja nekünk az egyik házban a hetedikes fiú. Az iskolától kapott régi laptopon tanul.

Kint életlen balta fekszik egy nagy darab fa mellett. Zoli bácsi meg is jegyzi nekik, hogy ezzel a baltával nem nagyon lehet semmit vágni. De mégis megteszik valahogy, mert kell a meleg a szobában. Ráadásul ez az asszony feladata, mert a férfi dolgozik. A ház rossz állapotú, de látszik, hogy amint tudják, javítgatják, hozzáépítenek.

De hiába fejlesztgetik az otthonukat, a szemben lévő, nagy üres telken térdig áll a lerakott trágya. Egy vállalkozó hordja ide, nyáron elviselhetetlen a bűz, és minden tele van legyekkel. Papíron minden rendben van, semmi illegális nem történik. – És így mond nekik, hogy fontosak a társadalomnak – mondja Oláh Zoltán. Megosztja, hogy egyeztettek már több témában a város polgármesterével, és van szándék az itteniek helyzetének javítására, ha minden jól megy, előbb-utóbb lesz vezetékes víz a környéken.

– Vérnyomása?
– Magas.
– Akkor figyeljen rá!
Ahogy az egyik kapuban beszélgetünk, kis pitbull ugrál körül minket, neki minden csak játék. Közben a gyerekek is oldódnak, egyikük rájön, hogy ismeri ezt a szemüveges, bajszos bácsit, és máris a nyakába ugrik.

– Gergely, akad valahol még egy csoki ennek a lánynak? – kérdezi Oláh Zoltán, miközben a ragyogó szemű kislánnyal elindulnak a szeretetszolgálat autója felé kinyomozni a választ erre a kérdésre.

A kis műveleti központban ülünk, Oláh Zoltán még mesél. Van mit. – Itt őszintének kell lenni, mert rögtön megérzik, ha valamit rejtegetsz, vagy nem úgy gondolod – hangsúlyozza. És valóban megmondta mindenkinek, mit gondol. „Tovább kellene tanulni, a Jóisten nem ezt az életet szánta neked.” „Rúgd tökön, ha megint valami droghoz nyúl!” Csak két példa azon mondatok közül, amelyeket a nap során mondott azoknak, akikkel találkoztunk. Zoli bácsi szívén viseli az itt élők sorsát.

– Szeretnénk egy olyan missziói központot létrehozni itt, ahol a Krisztus arca itt van. Kiss Feri bácsi, az MRSZ atyja azt mondta, hogy minden embernek van egy kegyelmi ajándéka. Azt az Isten nem kéri vissza. De ha egy nyomorult eléd áll, add neki oda! – jegyzi meg Oláh Zoltán, de rögtön hozzáteszi, hogy az igények nagyobbak, mint a szükségek: meg kell őket segíteni, de önmagukat is fel kell fedeztetni velük, hogy előrébb jussanak.

– A Krisztus, mikor fölment a mennyekbe, azt mondta, hogy elkezdtem egy munkát, most elmegyek, tegyél tanítvánnyá minden népet! És ezt a munkát kell folytatnunk – vallja Zoli bácsi, majd hozzáteszi, hogy amikor megkérdezik, hogy maga ezt miért csinálja, akkor kell elmondani, hogy „mert nekem az életem Krisztus”.

– Mikor megtudtam, hogy rákos vagyok, hazamentem, kinyitottam a Bibliát, és az ötvenedik zsoltárnál nyílt ki. Volt benne persze ott egy könyvjelző régebbről, de akkor is értettem, hogy nekem szól: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.” Az Úr megszabadított engem a ráktól, most dicsőítem – vallja meg Oláh Zoltán és hozzáteszi: – Az én adventem már a húsvétról szól, a szabadításról.