Hitvallásunk szerint Jézus nemcsak valóságos Isten, hanem egyszersmind tökéletes ember is volt. Mégis felmerülhetnek bennünk kérdések: Fejlődhetett-e a személyisége? Hogyan élte meg lelkileg a kereszthez vezető utat? Vágyott-e a halálra? Mindezekre Kustár György teológustól vártuk a választ, a következőre azonban nekünk magunknak kell feleletet adnunk: fel tudnánk-e nézni egy olyan Jézusra, akinek szintén fel kellett ismernie a jó utat?
Fejlődött-e Jézus személyisége, és ha igen, hogyan?
Ebbe a kérdésbe sokaknak beletört már a bicskája. A XIX. század végén, a XX. század elején a teológusok bátran rajzoltak pszichologizáló Jézus-életrajzokat, az írók azonban inkább csak saját elképzeléseiket, vágyaikat fogalmazták meg bennük. Kevés személyes elem található a Szentírásban, amely Jézus egyéniségére utalna. Egy ezek közül a Gecsemáné-kerti jelenet talán az egyetlen, amelyben látványosan küzd a saját elhívása elfogadásáért. Ha óvatosan is, mondhatjuk ezt fejlődésnek, vagy inkább fordulópontnak.
„Vélhetőleg nem egy előre megírt forgatókönyv szerint élte az életét, amelyben nem lett volna választása”
Vegyük sorra a Messiás jellemét befolyásolható mérföldköveket! Gyakran vonunk párhuzamot a konfirmáció és a felnőtté válás szertartása között. Mi volt Jézus életében ehhez fogható?
Jézus a Bar-micvóját ünnepelhette, amikor tizenkét évesen felment a templomba, ekkor lépett át a gyermekkorból a fiatal felnőttkorba. Majd elhagyta a családi házat, és elkezdte a misszióját – ez a felnőttkor küszöbe. A megkísértésére tekinthetünk úgy, mint egy komolyzenei nyitányra. Mindaz a csábítás jelen van benne, ami a későbbi munkáját végigkísérte. Vajon olyan Messiás akar lenni, akiről a Makkabeusok könyve beszél: kenyeret ad a népnek, jólétet biztosít? Ez a kísértés később a kenyérszaporítással is előjött. Vagy legyőzhetetlen Messiás akar lenni, akit minden bajtól megvéd, Isten, aki a templom párkányáról is leugorhatna, és megmentenék az angyalok? Vagy azt a messiási szerepet vállalná, amely gazdagsággal, vagyonnal és hatalommal jár? Máté az olvasó számára világossá teszi, hogy Jézus milyen király nem akar lenni, és az evangélium folytatásából derül ki, hogy milyen messiási utat választott.
Honnan tudhatta Jézus, hogy Isten Fia, és milyen úton kell járnia?
A XIX. századi teológusok úgy vélték, Jézus a megkeresztelésekor ismerte fel, hogy Isten kiválasztotta, és missziója van, amikor a Szentlélek galamb formájában szállt le rá, és megszólalt a mennyei hang: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” De vélhetőleg nem egy előre megírt forgatókönyv szerint élte az életét, amelyben nem lett volna választása, mivel az kizárta volna Jézus emberi oldalának egy fontos elemét: a szabadságot. Hitvallásunk szerint lemondott a tudásáról, hogy vállalhassa az emberi létet. Korlátozta magát. Valószínűleg ő is döntéshelyzeteket élt meg: fel kellett ismernie a jó utat, és választania kellett, azon jár-e. A Szentírást olvasva ma könnyű összefüggésében látnunk az életét, magyaráznunk a tetteit. De az ő nézőpontjából nem feltétlenül volt mindig egyértelmű a következő lépése. Szembesült helyzetekkel, hozott döntéseket, és számolt azok következményeivel.
„Jézus szembesült helyzetekkel, hozott döntéseket, és számolt azok következményeivel”
Kustár György a Sárospataki Református Hittudományi Egyetem oktatója. Debrecenben teológus–lelkész szakon szerezett diplomát 2003-ban. Mentálhigiénés szakember. Kutatási területei: a történeti Jézus kutatása, a Jézus korabeli kultúra, valamint Jézus példázatai.
Jézus a kánai menyegzőnél Mária kérésére úgy válaszolt: „Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony? Nem jött még el az én órám.” Majd ennek ellenére mégis borrá változtatta a vizet. Úgy tűnik, hogy meggondolta magát…
A válasz teológiai felfogástól függ. Némely lelkipásztorok nem tudnak mit kezdeni a fejlődő Jézus képével. Jézus istensége oly erős a teológiai elgondolásukban, hogy nem tudják feltételezni róla, hogy bármilyen körülmény is befolyásolhatta volna, hogy nem minden kérdésre tudta volna a választ. Érthető teológiai álláspont. Az evangéliumi szerzők Jézust már felnőtt férfiként mutatták be, mesterként, akinek az útja egyértelmű, küldetése megrendíthetetlen. A kánai menyegző története értelmezhető tesztként is: Jézus mindentudóként átlátja a szituációt, de teszteli az édesanyját, a környezetét, és a történet végén megteszi, amit már előre eltervezett. De a kánaáni asszonynak már világosan kifejti, hogy a kutyáknak nem dobjuk oda a gyerekek kenyerét, a nő azonban elmés választ ad, Jézus elámul, és meggyógyítja a lányát. Mintha Jézus meggondolná magát. Csak ezt veszélyes kimondani, mivel sokan úgy vélik, ha Jézus nem látta át a helyzetet, akkor nem mindenható. A kettő nem zárja ki egymást. Jézus tökéletes ember volt, de akkor is tanulnia, fejlődnie és változnia kellett, mint mindannyiunknak. Hozott valószínűleg döntéseket, amelyeket nem tervezett előre, de megengedte a szituáció.
Volt, és ha igen, milyen élethelyzete Jézusnak, amiben nem nem akart, hanem nem tudott csodát tenni?
Amikor Jézus visszatért Názáretbe tanítani, akkor a hallgatósága hitetlenkedni kezdett, mivel ismerték őt és a családját. Nem is tudott csodát tenni közöttük, pedig akart volna. A csodatörténetek gyakran arról is szólnak, hogy az embernek hinnie kell, hogy Jézus tud segíteni rajta.
Pontosan miben kellett hinniük az embereknek a csodatételeknél, mert nem volt feltétel, hogy a segítséget kérő Isten Fiaként ismerje el Jézust.
Valóban nem teológiai kérdésekben kellett megvallaniuk, csak azt, hogy hiszik, Jézus tudja meggyógyítani őket. A Messiás meg volt győződve arról, hogy bármilyen csoda történik, az Isten országának jele a világban, bizonyíték, hogy az Úr hatalmas és cselekszik a földön. Jézus reálisan láthatta, mit várhat az emberektől. Nem Jézus volt az egyetlen gyógyító a saját korában, de nagyon sikeres volt, és sajátosan értelmezte a csodáit: rajta keresztül Isten mutatja meg a hatalmát, az Úr akarata és szándéka kezd megvalósulni a Földön. És ezt egyetlen ördögűző és gyógyító sem mondta magáról.
Jézus azzal kezdi a tanítást, hogy a saját közösségében kijelenti istenfiúságát. A későbbiekben azonban arra kéri a tanítványait, hogy ezt ne árulják el senkinek. Miért?
Az említett első történet Názáretben szimbolikus küldetésindító prédikációnak tűnik. Valljuk be, Jézus szavaiból kisejlik némi provokáció: „Az Úrnak Lelke van énrajtam, mert felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek.” Majd, miután nem hisznek benne, azzal folytatja, hogy „sok özvegyasszony élt Izráelben Illés napjaiban […], de egyikükhöz sem küldetett Illés, csak a Szidónhoz tartozó Sareptába, egy özvegyasszonyhoz.” Mintha azt mondaná: Hozzátok jöttem, benneteket akarnálak meggyógyítani, de nézzétek meg a szír Naámánt, aki meggyógyult, vagy a sareptai özvegyasszonyt, akinél addig nem fogyott el az élelem, amíg Illés nála volt. A pogányok jobban figyelnek majd rám, mint ti! Nyílt provokációnak tűnik, amit a kor más rabbijai is megtettek.
„Jézus tökéletes ember volt, de akkor is tanulnia, fejlődnie és változnia kellett, mint mindannyiunknak”
Miért várt Jézus nagycsütörtökig azzal, hogy felkösse magára a kendőt és megmossa a tanítványai lábát?
Jézus tanítóként, Galilea vidékét járva konfliktusokba került. Kritizálták, megkérdőjelezték a tanítását, a Sátánnak tulajdonították az ördögűzéseit. Megpróbálták ellehetetleníteni, harcba szálltak vele. Azután Heródes halálra kerestette, ezért Jézus óvatossá vált, elhagyta Galileát egy időre, Lukács szerint Jeruzsálembe tartott. Majd virágvasárnap a tömeg félreértette a szándékait. Egyre fokozódott a tét. Nem maradt más számára, mint a tanítványi közössége, akikkel megette a pászkavacsorát. De miután elfogták a katonák, a tanítványai is cserben hagyták, kivéve Jánost és Pétert, de azután Péter is megtagadta őt. Elérkezett az idő, amikor az egyedül maradt Jézusnak élet-halál kérdéssé vált, hogy engedelmeskedik-e az Atyának.
Azt gondolhatnánk, ha Jézus teljes mértékben Isten, akkor vágyik újra magára venni mennyei dicsőségét. Nem a lelki és fizikai fájdalomtól félt csupán?
Amin Jézus átment, az bizonyos módon hasonlít a tapasztalatunkhoz: vágyunk Istenre, miközben szeretjük az életet.
Szeretett ember lenni?
Miért ne? Az emberi élet örömteli eseményeit is átélte a nehézségek mellett. Isteni tökéletessége azt jelentette: megtanult a nehézségekben, a szenvedésben is ragaszkodni a jó döntéseihez, a végsőkig engedelmeskedni az Atyának. Keveset tudunk, de valószínűleg rögös folyamat lehetett. Az életkörülményeiből kitűnik, hogy nem lehettek könnyű hétköznapjai.
Nehéz úgy tekinteni Jézusra, mint aki egy haldokló emberhez hasonlóan nézett szembe a halállal, aki érez dühöt, fájdalmat és csalódottságot is.
Krisztus attól Krisztus, hogy nincsen olyan része az életemnek, amiről ne lenne tapasztalata. Mit kezdhetnék egy olyan Istennel, aki érti a fájdalmamat, de sohasem tapasztalta azt meg?! Mit kezdhetnék egy tökéletes Istennel, ha nem vagyok tökéletes?! Hogyan tudnék kapcsolódni hozzá, ha a végtelenség választ el tőle?! Jézus azért hiteles kísérőnk a legmélyebb szenvedésünkben és halálfélelemünkben, mert ő nemcsak mindent látó, hanem mindent tapasztaló is. Ez a legnagyobb lelkigondozói melléállás. Ez az evangélium mélysége.
„Dönthetett volna úgy, hogy megvédeti magát Istennel, hogy bebizonyítsa, hogy halhatatlan”
Milyen érzések kavaroghattak benne a kereszthalál közeledtével?
Információk híján nehéz erről beszélgetni. Jézus érzéseit nem ismerjük, de a Gecsemáné-kerti imádságának utolsó mondata így hangzik: „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” A két tagmondat kimondása között idő telhetett el. Jézus órák hosszat imádkozhatott, ha a tanítványok elaludtak. Lukács úgy fogalmaz, Jézus vért izzadva rettegett. Az emberben is hasonló játszódik le, ha szembenéz a halállal: tiltakozik, „vedd el a poharat”, „nem akarom átélni”, „félek”. Jézusnak a haláltusájában kellett átküzdenie magát az önátadásig, hogy kimondhassa, készen áll. Számos lehetősége lett volna arra, hogy megváltoztassa a jeruzsálemi események menetét. Tudta, hogy Júdás elárulja, valószínűleg azt is, hogy elvezeti hozzá a templomőrséget. Elbújhatott, elmenekülhetett volna. Dönthetett volna úgy, hogy megvédeti magát Istennel, hogy bebizonyítsa, hogy halhatatlan. De a nehezebb utat választotta: a megszégyenítést, a halált, amelyen nem akart keresztülmenni, de felismerte, hogy ez az ő útja.