Belső csend adventben és azon túl

Kerüljük, mégis mélységes vágyakozás él bennünk iránta. Félünk tőle, mégis szükségünk van rá a valóság megtapasztalásához. A csend Dorkának a cikázó gondolatok elcsitulását, míg Anna számára a végtelen távolságnak a képét jelenti, amit az egyébként sokszor szeles óceánparton ülve lehet csak látni. Közös nevezőjük a belső csend, amely nem feltétlenül esik egybe a fizikailag tapasztalható némasággal. És nem is kell, hiszen a nyugalom átélésének részei lehetnek a mindennapos zajok, a természet hangjai vagy a zene. Anna a jelenléthez köti a csendet, ami egy hangos vízesés mellett is megélhető, ha kapcsolódni tudunk ahhoz, ami aktuálisan körbevesz minket. A belső megnyugvás a természetben könnyebben átélhető, hiszen a városi környezetben minden a feladatainkra emlékeztet minket, figyelmünket állandóan a következő lépésre irányítva. Szerinte sokszor úgy gondolunk a csendre, hogy ilyenkor megszűnnek a külső zajok, de ez nem minden esetben igaz. Ő maga is átélte, amikor a teljes külső csend ellenére belül állandó a zaj – ezzel szemben tapasztalt már hatalmas embertömeg közepén is megnyugvást, szívbeli elcsendesedést és Istennel való kapcsolódást.

Arról kérdezem beszélgetőtársaimat, milyen hozzáállásokkal találkoznak a mindennapjaik során. Dorka úgy látja, nehéz nyitottnak lenni a csendre, ami remek lehetőség, de egyúttal kiszolgáltatott állapot is, amelyben felszínre jöhetnek olyan dolgok, amelyek a zajban könnyen rejtve maradnak. Gyorsan hozzáteszi: ez nem azt jelenti, hogy aki sok zenét hallgat, biztosan fél csendben lenni, viszont gyakran nyilvánvalóan elnyomják a valódi érzéseket vagy a nehezebb gondolatokat a folyamatos zajok, az apró teendők. A csend iránt mélységes vágyakozás él az emberekben – véli Anna –, ám ezt sokszor nem is tudják kifejezni. Kevesen mondják ki maguktól, hogy mekkora szükségük lenne a csendre, ehelyett azt fogalmazzák meg, milyen környezetbeli változásokra vagy azok eredményeképp milyen ideális körülményekre vágynak. Ha mélyebbre ásunk, a pszichológus szerint azt látjuk, sokan nem engedik meg maguknak, hogy vágyjanak a megnyugvásra. Vagy nem is jut eszükbe, mert az életük diktálta tempóba már a megállás gondolata sem fér bele. Hiszen hiába minden nyugodt körülmény, ha látszólagos megállásainkat a közösségi média pörgetésével töltjük meg. Sokszor kerüljük a csendet, erősíti meg a pszichológus, de nem feltétlenül tudatosan. Aki ezt beismeri, már megtett egy nagyon fontos lépést, de a legtöbbünk számára az elkerülés inkább automatikus. Feladatokat végzünk, szervezünk, keresünk, vásárolunk, bulizunk, vagy – akármilyen furcsán hangzik – szolgálunk azért, hogy ne kelljen csendben lenni, megállni az Isten jelenlétében. Felszínes kapcsolódásaink is rámutatnak, kényelmetlen számunkra ez az állapot. Dorka szerint a „hogy vagy?” kérdésre is adhatunk érezhetően csendes vagy zajos választ, hiszen könnyebben beszélünk a saját hogylétünk helyett a körülöttünk zajló dolgokról. Ilyenkor jó lenne kicsit csendben lenni, hogy hozzáférjünk ahhoz, ami egy szinttel mélyebben van. A teológus számára azok a beszélgetések igazán feltöltőek, amikor a másik emberrel a múlton rágódó kérdések és a jövő szorongásai helyett a jelenlegi állapotukban tudnak kapcsolódni egymáshoz.

Mindannyiunknak van lehetősége bizonyos szintű lelki megállásra Anna szerint, és ha ezt nem lépjük meg, annak valószínűleg oka van. Ahhoz, hogy feloldhassuk a csendet kerülő attitűdöt, fontosnak tartja, hogy először őszinte kíváncsisággal és együttérzéssel forduljunk saját magunkhoz, hogy aztán fel merjük tenni a kérdést, vajon mi az indíték, amit Isten elé vihetünk. Mert szabad odavinni Isten elé azt is, hogy ez éppen nehéz, kényelmetlen, nemszeretem dolog – bátorít a pszichológus. Nem véletlen, hogy közös podcastjük, a Csend/benn beérkező mondataiban mindig elhangzik: gyere, ahogy vagy. Hiszen Isten elé jöhetünk úgy, ahogy vagyunk, pont azért, hogy átformálhasson minket olyanná, amilyenné ő teremtett, és amilyenné válhatunk az ő jelenlétében. Hozzáteszi, ehhez érdemes tudni, hogy éppen hogy vagyunk, és sokat segít, ha Istennek is meg tudjuk ezt fogalmazni. Pszichológusként is akkor tud valakivel együtt dolgozni, ha az illető őszinte. Mindamellett megérti, hogy sokszor idő és nagy bizalom kell ahhoz, hogy vállalni merjük a fájdalmainkat, a vágyainkat, a félelmeinket, a szégyenünket, és ebbe be merjünk engedni valakit – akár Istent. Hiába tudjuk ésszel, hogy ő mennyire szerető, mennyire nagy és mindent tud, nem könnyű meglépni érzelmileg, hogy beengedjük mindebbe. Dorka hozzáteszi, nagy kihívás az is, hogy ne álljunk meg ott, amikor elmondjuk Istennek a szükségleteinket, és mintegy kívánságlistaként felsoroljuk, hogy egy kis békességre, kicsit több időre, kicsit több türelemre vágyunk. Fontos, hogy a saját gondolataink zajából megérkezzünk egy olyan csendbe Isten jelenlétében, ahol rá figyelünk, és hagyjuk, hogy ő szóljon. – Könnyen szaladunk ugyanis tovább, miután elvégeztük „hitünk feladatait” a napi imádsággal – mondja a teológus. Hozzáteszi, hogy Isten minden bizonnyal ezeket is meghallgatja, nem csak a kifogástalannak vélt imádságokat, emellett pedig nagyon türelmes is. De fontos valódi csendben odalépni Istenhez, nyitottan arra, hogy ő beszéljen, és így kitenni magunkat az Igének is, ahelyett, hogy a saját gondolataink szűrőjén keresztül engednénk át. Bár sok ezer éve olvassuk ugyanazokat a szakaszokat, mindig Isten Lelke által tud nagyon aktuális módon megszólalni, amikor jelen tudunk lenni számára. Személyes kapcsolódás nélkül pedig könnyen csinálunk a Bibliából szabálykönyvet, olvassuk törvénykezően, vagy úgy forgatjuk az igeszakaszokat, hogy azok – bár a szívünk vágyát kielégítik – Isten igazságát nem tükrözik.

Visszatérve az elkerülés okához, Anna kifejti, van, amikor mintaként hozzuk magunkkal: sokan azt tanulták meg, hogy ha megállnak és látszólag semmit se tesznek, akkor az lustaság, ez pedig könnyen beindít egy hamis bűntudatérzést. De megélhetjük egy olyan kiegyenlítetlen barátsághoz hasonlóan is, amikor csak azt vagyunk hajlandóak meghallgatni a másiktól, ami rólunk szól. Bár Isten ennél sokszor nagylelkűbb, és valóban feltétel nélküli a szeretete, az egészséges kapcsolódáshoz nekünk is szükségünk van arra, hogy kíváncsiak legyünk rá – hangsúlyozza a pszichológus. Amiatt is kerülhetjük az elcsendesedést, mert az Ige tükrében meglátni saját magunkat nem feltétlenül kényelmes: nem biztos, hogy túl szép képet kapunk. Habár ez nagyon szeretetteljes tükör, az Isten szeretete mentes a hamisságtól. Mi pedig sokszor nem állunk készen arra, hogy szembesüljünk a valósággal, a lelkünk állapotával. Vagy annyira el vagyunk foglalva magunkkal, hogy nem látunk ki saját kérdéseink, nehézségeink közül. Hozzáteszi, hogy talán nem is tanultuk meg, hogy kell igazából jól csendben lenni.

Dorka ezt egészíti ki az imádságainkban oly gyakran hozott igényekkel: már a gyerekeket is úgy tanítjuk imádkozni, hogy esténként elmondjuk Istennek, vigyázzon a szüleinkre, testvéreinkre és mindenkire, aki csak felsorolható a napzáró áhítatban. Ettől a bevásárlólista-szerű imádságtól hosszú út vezet odáig, amit aztán Anna fejt ki: amikor el tudjuk hordozni annak a feszültségét, hogy amit Isten elé viszünk, adott esetben nem oldódik meg rögtön. Elismeri, nehéz, amikor Istennel megosztjuk a fájdalmainkat, nehézségeinket, aggodalmainkat, és ő ahelyett, hogy azt mondaná, „azonnal megyek, és mindent megoldok”, erre „csak” azt mondja, hogy „itt vagyok, és itt biztonságban vagy”. Nehéz engedni Istennek, hogy ő ténylegesen úgy válaszoljon az imádságunkra, ahogy ő szeretne. Dorka szerint nagy bizalom és nyitottság kell ahhoz, hogy Isten valódi természetét akarjuk megismerni, és ne egy magunk által összeillesztett, saját istent próbáljunk megtalálni benne. Eszébe jut a Bethesda-tavi gyógyítás, amikor a 38 éve béna elpanaszolja Jézusnak, hogy nincs embere, aki odavinné a vízhez, és amikor végre odamegy valaki, aki tudna segíteni neki ebben, az nem az ő elképzeléseit valósítja meg. Jézus nem viszi oda a vízhez, hanem ő, az élő víz megy oda hozzá, és azt mondja: kelj föl, vedd az ágyadat és járj! Isten nem úgy oldotta meg a problémát, ahogy ő várta volna –, és valamikor nem is oldja meg, vagy éppen mi nem érezzük úgy, hogy megoldja. Isten attól még ugyanúgy mindenható és szerető Isten, de ezt elhordozni nagyon nehéz.

Adja magát a kérdés, mi történik akkor, amikor Isten dönt úgy, hogy csendben marad. Ugyan a Bethesda tavánál ez 38 évet jelentett, ennél sokkal rövidebb idő is próbára teszi a hitünket. Dorka őszintén mesél arról a hat hónapos időszakról, amikor talán egyedül az imádság tartotta meg. Újra és újra belekapaszkodott abba, hogy Isten mindenható, tehát van hatalma bármikor cselekedni, így minden nap elmondta neki: Istenem, ha te ma úgy szeretnéd, akkor be tudsz lépni ebbe a helyzetbe, de ha valamiért úgy döntesz, hogy nem, akkor kérlek, adj erőt ahhoz, hogy még egy napot tudjak várni. Azt érezte, naponként tudja meghosszabbítani a bizalmát, a várakozást, és hogy mindenekelőtt Istent keresse ebben. Anna óvatosan és alázattal közelít a kérdéshez: őszintén belátja, nem biztos abban, hogy olyan sokat várt volna Istenre, mint azok, akik már évek vagy évtizedek óta teszik, és amiben ők vannak, azt csak ők érthetik, érezhetik át igazán. Hozzáteszi, szerinte sok olyan kérdés van, amire itt, a földön nem feltétlenül fogunk választ kapni. Hiszen ezek az időszakok nem mindig valamilyen tanulságról szólnak. Megosztja, hogy bár nagyon szereti kezében tartani a kontrollt, és türelmetlennek tartja magát, egy időszakban nem volt a kezében eszköz, hiszen Isten úgy lép közbe, ahogy jónak látja, őt nem irányíthatja. Egy nagyon nehéz éven keresztül folyamatosan azt élte meg, hogy bár csak Isten jelenlétére lenne szüksége, de még azt sem feltétlenül érzi, hogy Isten mellette állna. Egy jeremiási Ige volt számára támasz ebben az időszakban, amikor Isten azt kérdezi: vajon csak a közelből vagyok Isten? Ezután mondja, hogy nem, a távolból is az vagyok (Jer 23,23). Anna szerint mindegy, hogy adott helyzetben közel érezzük-e Istent magunkhoz, az ő jelenléte és igazsága nem változik az érzéseinktől függően. Utóbbit tapasztalta meg akkor is, amikor rájött, a számára nagyon kedves 103. zsoltár szavai („Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét! Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!”) nemcsak akkor fakadhatnak fel belőle, amikor nagyon hálás és boldog, amikor Isten valami nagyon jót tett vele, hanem akkor van igazán szüksége arra, hogy emlékeztesse magát, áldja Istent és ne feledkezzen el a jótéteményeiről, amikor ezt egyáltalán nem tapasztalja. Kiemeli, hogy az ő emberi, földi életében Isten nagyon sok jó tett, de a legnagyobb jó, hogy elküldte Jézus Krisztust, aki meghalt a bűneiért, üdvösséget adott, leélheti vele az örök életét, és ezen nem változtat egy földön megtapasztalt nehézség és fájdalom, vagy hogy éppen távolinak érzi őt. A pszichológus szerint, amikor Isten nem adja meg a várt megoldást, akkor még inkább megmutatkozik, mennyire nagy szükségünk van arra, hogy elvárásaink helyett a kapcsolat miatt akarjunk Istennel lenni, hozzá menni.

Hogyan tehetünk lépést a hétköznapokban afelé, hogy megélhessük a csendet? – teszem fel a kérdést. Azt mindketten elismerik, hogy nekik is szükségük van megállásra, elcsendesedésre, amiben a podcast készítése, tehát az Ige feletti gondolkodás, az epizódok szövegének megírása sokat segít. Dorka általában ezt bevonja a reggeli csendességeibe, így napokon keresztül vissza-visszatér egy adott igeszakaszhoz. Ezen kívül felfrissíti, amikor igehirdetéseket olvas, és nagyon szereti azzal kezdeni a napját, hogy meghallgat egy nagyjából 15 perces szakaszt a Bibliából angolul, miközben rendet tesz az otthonukban. Közös felüdülés, ha a férjével étkezés előtt elolvasnak egy zsoltárt és imádkoznak. Ennyi idő alatt még az étel sem hűl ki – teszi hozzá nevetve. Anna számára lassan 15 éve a naplóírás egy fontos megállási pont, amihez hozzátartozik, hogy az imádságait is leírja. Erre nem minden nap van lehetősége, és vannak olyan napok is, amikor csak este jön rá, hogy egész nap egy másodpercre sem lassított le annyira, hogy reflektáljon, hogy megérkezzen abba, hogy ő egyáltalán létezik, és egyébként, hogy van Istennel, önmagával és másokkal.

Amikor a közelgő ünnepről kezdünk beszélgetni, Dorka megosztja, hogy számukra sem ez az év legnyugalmasabb időszaka, és a klasszikus külső jegyekben nem uralkodik náluk ünnepi hangulat. Mégis sokat jelent neki az adventi elcsendesedést segítő epizódok megírása és mindaz a gyakorlat, amivel a hétköznapjaikban is meg tudják élni, hogy a saját dolgaikat hátrahagyva megérkeznek Isten csendjébe, amit ő éppen elkészített számukra.

Az idei adventben Anna meg tudta élni a gyönyörködést, amikor olvasott egy szép könyvet, vagy amikor reggel a buszon meghallgatott néhány nyugodtabb, megpihenős dicsőítő dalt vagy egy elcsendesedésre hívó podcastepizódot. A megpihenést és kapcsolódást éli meg ő is, amikor a barátjával olvas Igét és imádkozik, vagy ha távollétükben egy online felületre írják le egymásnak egy adott igeszakasszal kapcsolatos gondolataikat. Elmondása szerint még tanulja, hogy maga helyett Istent keresse az Igében, hiszen pszichológusként sokszor a dolgok egyénhez viszonyulásával foglalkozik, viszont az Igében ott van Isten is.

Dorka igyekszik úgy olvasni a karácsonyi ünnepkör történeteit, mintha először olvasná. A teológus kifejti, bár megéljük annak ismétlődését, hogy újra és újra emlékezünk Jézus első eljövetelére, két karácsony között sokszor tapasztaljuk meg azt, amikor Jézus egy-egy helyzetbe is eljött, velünk volt. Így ezekre is visszatekinthetünk, és azon túl, hogy várhatjuk őt a következő évben, várhatjuk azt is, hogyan jön el majd másodszor, amikor betölti Isten összes, még betöltetlen ígéretét. Ez a két perspektíva, hogy Jézus múltbeli eljöveteleiről megemlékezzünk és a jövőbeli eljövetelét várjuk, a teológus szerint segít hálásnak lenni a jelenben.

Dorka zárásként elmeséli, hogy amikor tavaly nagyon várt valamiféle megoldásra, Isten háromszor egymás után ugyanazt az Igét hozta elé az úrvacsorai közösségben: „...annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben.” (Lk 10,20). És bár egyáltalán nem ezt várta, lassan megérkezett hozzá az üzenet: bármi is történik, ő örökké Istennel lesz, és ennek mindig tud, mindig lehet örülni. Akkor is, ha a hétköznapi életben zaj, nehézségek és kihívások veszik körbe.